A film

A Liverpool nagyon jól hozta Hollywoodot a Palace ellen.

A 2008-as gazdasági válság sok iparágat térdre kényszerített, nem egyet ki is nyírt. Az amerikai filmipar azonban jól alkalmazkodott a hitellufi pukkanás utáni szűkebb pénzügyi keretekhez, és látványosan a folytatások és remake-ek felé fordult úgy, hogy csak ritkán, mutatóba készíttet eredeti ötleten alapuló blockbustert. A lényeg, hogy egy dollárból minél nagyobb biztonsággal kettő legyen, amit szentírásként tartanak is, ezért jut négy tucat Fast & Furious egy Edge Of Tomorrow-ra.

A Liverpool FC forgatókönyvírója ugyanebben bízik. (Szintén amerikaiak a tulajok! Illuminati!!) Amikor már kezd kínossá válni az egyhangúság, gyorsan előhozakodik egy Dortmund meccsel vagy egy ’14 tavaszi City-vel, de csak azért, hogy utána megint hosszú heteken és hónapokon át ugyanazt a középfost mutassa, mint most vasárnap délután. Összeszámolni nem tudjuk, hányszor éreztük, hogy “na, most végre jó irányba tartunk!”, majd épp mire a mondatunk végére értünk, leikszeltünk vagy épp kiszoptunk egy úgynevezett kiscsapattól.

Ráadásul a film sztorija is rohadtul ugyanaz, csak ebben a városban a napos Los Angeles stock szuperhősei, jó csávói/csajai, felhőkarcolói és tuning sportkocsijai helyett esősebb időjárásnál zajlik meddő passzolgatás, busz előtti fejvakarás, szögletes töketlenkedés vagy éppen legyintve háborgás a lefújásnál. A kinti kellékek mondjuk még így is sokkal jobban csillognak, mint a mieink, de nem véletlenül járnak világszerte többen moziba, mint Liverpool meccset nézni.

Az elmúlt hetekben valahogy az volt az ember érzése, hogy kicsit elkezdtek Nagycsapat (TM) jellegűen focizni a mieink. Úgy tűnt, a szezon hajrájára annyit mindig össze tudnak kaparni magukból, hogy egy góllal többjük legyen a végén.

Big Samék anfieldi látogatásánál is ez a történet zajlott, és a 40. percig minden poolos boldogan alá is írta volna azt, hogy egy álmos vasárnap délután letotyogjuk az újabb szűk győzelmet úgy, hogy nem hullik egy láb sem a pályán. Semmi izgalmas nem történt azon kívül, hogy Coutinho vágott egy szép szabadot a rejtélyes okból egyöntetűen földre cövekelt Crystal Palace sorfal fölött. Még a híresen szenvedélyes Klopp is csak mosolyogva bólintott rá. (Sturridge pedig sérült! A biztos pont pont a dramaturgiában!!)

Aztán egy gyatra kontra védekezésből jött az egyenlítés (Benteke! Hollywood!!). Nehéz volt egyéni felelőst találni azon túl, hogy trágya volt az egész. 1:1-es szünet, oh well, láttunk már rosszabbat, és ha valami jellemző a Klopp érára a BR évekkel szemben az az, hogy rossz első felvonás után nem ugyanazt a szart játszva megyünk ki a másodikra. Most viszont úgy íródott a script, hogy de, ugyanazt a szart játszuk tovább. Volt egy jó negyed óránk az elején – amiben bőven kaptunk volna egy tizenegyest is, ha Coutinhonak eszébe jut esnie akkor, amikor kell -, de az utolsó jó fél óra helyett bármelyik Kisváros ismétlés szórakoztatóbb lett volna. Persze a Szöglet Strapon csak jött alatta, azzal lett 1:2 (Benteke megint! Hollywood Sequel!!), utána pedig hiába dobta be Klopp a háromvédős all-injét, nem sikerült megmenteni a pontot, és benne sem volt igazán a levegőben, hogy sikerülni fog. Vannak ilyen mozik, amikor tudod mi lenne a csavar és várod is, de nem jön.

Egy vereség persze nem az Armageddon, de kétségkívül nagyon rosszkor jött úgy, hogy noha harmadikok vagyunk a tabellán, a mögöttünk lévő manchesteriek mindegyike két meccsel kevesebbet játszott. Az idei Premier League filmnek persze még simán lehet mosolygós vége, ha a Liverpool karakterét figyeljük csak, de ez a délután élénken eszünkbe juttatta a “Liverpool Lecsúszik Májusban a Top 4-ről” thriller sorozatot, ami még a Bourne filmeknél is biztosabban tartja hosszú ideje a nézőit.

Popcornt elő, asszem.