Az utolsó mohikánról

A múlt héten emlékeztetőt kaptunk ismételten egy korszak végéről. Elhunyt az utolsó mohikán, azaz egy letűnt korszak egyik utolsó képviselője a Mr. Egycsapatos ember, avagy Mr. Liverpool.

A régi időket mindig megszépíti az emberi agynak az a képessége, hogy hajlamos a szépre emlékezni, így lesznek a bezzeg a mi időnkben minden jobb volt vitriolos visszaemlékezések főleg idősebb emberek között. Az biztos, hogy a fociban a pénz és az üzlet eluralkodása előtt volt egy, a mai szemmel nézve historikus, hősies beütés. Nos, ennek a kornak a tökéletes terméke Moran, aki ugyan sosem volt a csapat legjobb vagy leghíresebb játékosa, sosem volt és sosem lesz a csapat legendás menedzsere, mégis adott valami olyant, amit ma már jó eséllyel soha senki sem fog: egy egész életet a csapatnak.

Ma már elképzelhetetlen a fociban, hogy valaki besétál tinédzserként egy csapathoz és onnan megy nyugdíjba. Az élet más területein is rohadt ritka, hogy valakinek egyetlen munkahelye lehessen. Az olyan erények, mint a hűség, kitartás, ma már sokkal kisebb jelentőséggel bírnak, mint a régi “szép időkben”. (No igen, egyfajta nosztalgia nélkül még nekem sem megy a rá való visszaemlékezés)

Egészen felfoghatatlan, hogy 1947-ben ifi játékosként a csapathoz került és több mint 50 év múlva 1998-ban vonult vissza. A csapatot sosem elhagyva. Én nem tudom elképzelni, hogy valamit több, mint 50 éven keresztül csináljak ugyan akkora lelkesedéssel, elhivatottsággal, a legmagasabb szinten, mint tette azt az öreg. Hiszen a csapatnál eltöltött időszaka nagyrészt egybevág kedvenceink sikeridőszakával.

Mai ésszel azon is csak ámuldozni lehet, hogy egyrészt mennyi mindenhez értett, hiszen nem nagyon akad olyan pozíció, amit nem töltött be a csapatnál, hiszen játékoskarrierjében volt ifi játékos, hazai nevelésű ifjonc, csapatkapitány. A játékos-pályafutása során edzőként az ifiktől kezdve a nagyokon át a gyúrótól kezdve ideiglenesen beugró menedzserig volt minden. Másrészt a hőskorban látszik, azért egészen másként mentek a dolgok. Nem voltak ekkora stábok, ilyen specializáció, mint ma. Durva bele gondolni, hogy régen egy BEK-győztes csapatnál nagyjából akkora volt a szakember gárda, mint ma egy átlag akadémia u 18-as csapatánál, azaz nagyjából 4-5-6 szaki. Ma már nem elképzelhető, hogy komoly csapatnál külön szakirányú diplomával/szakképzettséggel nem rendelkező szakember elhelyezkedhessen. Ma már elképzelhetetlen, hogy átjárás lehessen a foci szakmai (edzők) és sportorvosi oldala között.

A csapat sikerkorszakát a Boot Room és annak szellemisége határozta meg, melynek, ha nem is alapító tagja volt, hiszen akkor még focista volt a keretben, de mindenképpen oszlopos tagja volt. Az a fajta állandóság és kísérletező képesség melyet ő is képviselt jellemezte a korszakot. Azt a korszakot mikor még nem voltak számítógépek, internet, videófelvételek is csak elvétve. Belegondolni is durva, hogy nagyjából egy kockásfüzetben vezették, hogy aznap milyen edzést vezettek, milyen gyakorlatok voltak és ténylegesen a játékosok csukáit tartó szobában gyűltek össze a szakik egy-egy tea vagy némi erősebb védőital társaságában agyalni azon, hogy mit is lehetne az alkalmazott módszereken javítani. A mai szemmel vagy nagyon archaikus vagy nagyon romantikus ez, mikor ma külön szaki ül a gép előtt és 3-4 szögből visszanézi az edzésfelvételeket, egy másik szaki meg a maga gépe előtt nézegeti és elemezgeti a kütyünek a különböző adatait. Nyílván a mai világ sokkal profibb ez nem kérdéses, de Moranra gondolva hiányzik belőle valami.

Elmélkedve az öregen nem tudok ellene tenni, de előtör belőlem a futballromantika. A magam részéről ilyenkor sokkal inkább szeretnék 11 Morant vagy Carraghert látni a csapatnál, mint mondjuk Suárezt.