Kicsit kifújhatunk

A Liverpool a Chelsea-vel játszott január utolsó óráiban. Rossz záróakkordnak ígérkezett a borzalmas hónapunk végén, de szerencsére csak tartás maradt a dolog, nem félés vagy megijedés. Egy-egy.

Leszögezném rögtön, hogy a Chelsea-t mindenkinél jobban utálom az angol fociban. Olyanok, mint egy arany páncélban lépdelő rák, aki bekebelez minden útjába kerülő értéket és pöcköl félre értéktelent úgy, hogy nem tudja elvinni egy hullám sem, egyszer sem áll fejre és sosem lassít – kivéve amikor ki akarják játszani a legfaszabb faszt az öltözőből, de az meg fair enough. Ez a rák mindig talál magának pont annyi cuccot, amivel jól elvan. A Chelsea mindaz, amit a City próbálna jól csinálni, aminek régóta képtelen a közelébe jutni a United, és akivel szemben elveszítette Londont az Arsenal. Ez egy frusztrálóan erős ízeltlábú.

Mindemellett kifejezetten örültem annak, hogy ők jöttek most a naptárban.

Ez a liverpooli évkezdés olyan volt, amit nagyon jó lenne hamar elfelejteni, csak miután sportos tempóban eldobtuk az összes lehetséges címszerzési lehetőségünket és a remek ősz után újra kérdéses lett a Top 4 (valami, ami az Arsenal márciusi mutatványa szokott lenni), ezért nehéz lesz elfelejteni. Persze a szerencse sem volt Klopp mellett. Coutinho ha vissza is tért, egyelőre cilinder nélküli varázsló tud csak lenni, Mané sokáig időzött az Afrika-kupán és Matip is parkolópályára került a bizarr jogi vita miatt, három kulcsember majdhogynem szimultán kiesését pedig minden csapat megérezné.

Mindez ugyanakkor nem mentség, és még kevésbé magyarázat arra az összezuhanásra, amit az elmúlt időszakban művelt a csapat. Úgy festettünk, mint a Space Jamben, amikor elviszik a sztároktól a tudást a szörnyek, azok meg önbizalom hiányosan bolyonganak a pályán. Olyannyira, hogy a változásokra általában jól és pontosan reagáló Klopp-Buvacs-Krawietz trió hetekig ne tudja, merre van az előre.

Illesszük be ide a Chelsea-t.

A megtépázott önbizalom és önbecsülés visszaszerzésére ők a tökéletes alanyok, mivel ha sikerül jó játékot és eredményt elérni ellenük, az gyorsan visszahozhatja a mojot. De akkor sem dől össze a ház, ha kikapunk, lévén elég business as usual a dolog és az idény narratívája sokkal inkább az alacsony terhelésű februárban fog eldőlni, mintsem a horror show végén a minden bizonnyal idei bajnok ellen.

Jól játszottunk ellenük, hosszabb etapokra, és az 1-1 is teljesen rendben van, ráadásul a riválisok pontvesztéseinek köszönhetően egy kis plusz levegővételhez juthattunk. A kékek ráérősen hátra húzódtak, ritkán veszélyeztettek, de annak rendje és módja szerint valahogy behúztak egy lighty szabadot és egy lighty tizenegyest, amiből az egyiket értékesítették is. Chelsea doin’ Chelsea shits.

Nálunk Clyne végül ott tudott lenni a kezdőben, ahogy a várakozásoknak megfelelően Matip is. Henderson single pivot-zott, maga előtt az egyre jobb formába lendülő Wijnaldummal és az egyre rosszabbul játszó Cannal, akik előtt az LFC próbálta kicsavarozni a luxusbuszt. Volt pár helyzetünk a gólon kívül is, körülbelül annyi mint a kékeknek, és abban a párhuzamos univerzumban meg is lett volna ez a meccs, ahol Bobby nem holtfáradt. A második félidő eleji és végi lehetőségeiből legalább az egyiknél illett volna valami gólszerzési lehetőség-szerűséget kihozni. Migs-re rá tudjuk verni a másik kapunál a gólt, de utána megfogott egy mérsékelten erős Costa tizenegyest, szóval kihozhatjuk nullásra. Kétségkívül kikaptunk volna, ha nem fog mérsékelten erős Costa tizenegyest.

A Chelsea láthatóan az ikszért jött, a végén Conte úgy ünnepelt, mintha valami kupa nyolcaddöntőt visszavágót nyertek volna éppen – és végülis igaz, a bajnoki címük kérdőjele újabb árnyalatnyit fakult. Örülhet-e Klopp a másik oldalon? Örülhet, mivel elállt a vérzés és a tavaszi program kezdésére visszakapta a legfontosabbnak tűnő puzzle darabjait. Véget ért a hullámvölgy? Még nem, de kicsit kifújhattunk.