Mi a stájsz?

Forrás: telegraph.co.uk

Két forduló ment csak le a bajnokságból, de már csúcsra járatódtak a viták a szurkolók között a Liverpool, és főleg Rodgers teljesítményét illetően. Hajtás után egy rövid elmélkedés következik szurkolókról, a vitáról és a teljesítményről magáról. A címben feltett kérdésre természetesen nem tudom a választ, csak hogy lelőjem a poént.

Kiindulásként rögzítsük az elején a tényt: a csapat két meccsből kettőt nyert, nem kapott még gólt, sőt, a legkevesebb helyzetet alakították ki ellenünk az ellenfelek. A Liverpool egyike a négy százszázalékos csapatnak (Leicester, City, United), miközben a tavalyi bajnok, ultragazdag Chelsea 1 ponttal áll. Rögzítsük továbbá azt is, hogy ez a szezon egészére nézvést sok mindent nem jelent. Rögzítsük azt a tényt is, hogy a csapat játéka cseppet sem volt egyik meccsen sem szemet gyönyörködtető, leginkább a kínszenvedéshez volt hasonló, és nem álltunk hadilábon a szerencsével sem (bár mondjuk mindkét meccsen a várható gólokat nézve jogosnak mondható a győzelmünk, még ha az utóbbinál jelentős bírói segítség kellett is ennek realizálásához). Tény az is, hogy a tavalyi szezon – az eleje és különösen a vége – gyalázatosra sikeredett. Nem is a 6. hely önmagában, hanem a mutatott játék volt kiábrándító a Villa, a Palace és a Stoke ellen – a manager regnálásának 3. évének végén. Ez nem gyűjtött újabb híveket Rodgers számára, és akik kirúgták volna júniusban, azok nyilván meglehetős távolságtartással, ellenszenvvel figyelik mostani ténykedését is.

Ez tehát az alaphelyzet. Ha reálisan akarjuk megítélni a helyzetünket, Rodgers tevékenységét, ezt mind együtt kell figyelembe vennünk. (A mi lett volna, ha… kezdetű érveket most hagyjuk: mi lett volna, ha Ramires gólját megadják? mi lett volna, a City az első 20 percben 3 gólt rúg? mi lett volna, h Walker nem bebénázza a labdát, hanem kirúgja? Tele van ilyennel mindenki, nem érdemes úgy tenni, mintha csak nálunk fordulna ez elő, akár javunkra válik, akár az ellenünkre.) Abban is talán egyetért mindenki, hogy jobb két meccsből 6 pontot szerezni, akármilyen játékkal, mint kevesebbet, szemet gyönyörködtető játékkal. Az is igaz, hogy hosszú távon a pályán mutatott teljesítmény visszatükröződik pontszámokban is (vagyis nem lehet 38 meccset szarul játszva megnyerni). Érdemes onnan is megnézni a teljesítményt, hogy miként fejeztük be a tavalyi szezont: borzalmas, hitehagyott teljesítményekkel, megalázó vereségekkel (egyesek szerint Rodgers az öltözőt is elveszítette a szurkolók jelentős része mellett). Ez az alap, ahonnan építkezni kellett, és rövid távon szerintem ez az a perspektíva, amit látnunk kéne: egy szétesett, morálisan és önbizalmát illetően is a padlón levő társaságból kellett két és fél hónap alatt egy versenyben levő társaságot csinálni, úgy, hogy az első fordulóban rögtön a történelmi vereség színhelyére kellett visszamenni. Innen nézve egyszerűen lehetetlen nem eléggé értékelni, amit ez a két egygólos győzelem jelent. Elsősorban időt jelent mindez: idő Rodgersnek, hogy ne kelljen pánikolnia és kapkodnia, idő a játékosoknak, Firminónak, Cannak, hogy meccsfitneszt is szerezzenek az alapozás későbbi elkezdése miatt, Lovrennek, hogy visszaépüljön a romokban levő önbizalma (ha már egyszer ő játszik és nem Sakho – ezt sokakkal együtt én sem foghatom fel, de ha egyszer Rodgers valamiért nem bízik a franciában, akkor nem fogja játszatni, és a bizalom fontos tényező), hogy épülgessen az összhang az újak és a régiek között.

De persze még tovább tágíthatjuk a perspektívát: 2010, az FSG tulajdonossá válása óta nem vagyunk BL-szereplők (a tavalyi meg, hát, olyan magyar narancsra sikeredett), és mára oda jutottunk, hogy a legtöbb szempontból csak az 5. helyen állunk gazdasági szempontból, az FFP nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így a távolság a topcsapatok és köztünk nem csökken, sőt. Ehhez képest tavalyelőtt volt egy szezon, amikor majdnem elhittük, hogy visszatérhetünk a legjobbak közé, és ott is tudunk maradni. Nehéz mindezt feldolgozni frusztráció nélkül. Fent és lent, többnyire lent, miközben 10 éve még BL-t nyertünk, és a liverpooli szurkolók nem az elmúlt években tapasztalt küszködéshez voltak hozzászokva, így ez mindenkinek az idegeit megviseli, és mindenki másképp vezeti le. Viszont talán érdemes szétszálazni, mi Rodgers felelőssége, és mi nem, még akkor is, ha a sikertelenség miatti összes frusztráció a regnáló managerre és játékosokra zúdul.

A szurkolók persze soha semmiben sem értenek egyet, még akkor sem, amikor igen (hol is játszott Cou a B’mouth ellen?)… Vannak, akik a szép játékot az eredmények elé helyezik, mások az eredményeket várják, és pont leszarják a játékot. Megint másoknak egyszerre kell mindkettő. Vannak, akik szerint Benteke rettenetes vétel volt, mások számára Milner a középszer megtestesítője. Minden játékossal eljátszhatjuk ugyanezt, kivétel nélkül, a szurkolókat kielégíteni tulajdonképpen csak a folyamatos sikerekkel lehet. De biztos akkor is lennének sokan, akik valamivel elégedetlenek lennének: a stílussal, a mutatott játékkal, a sok bekapott góllal, akármivel.

Folytatnék azonban egy előző posztban megkezdett párhuzamot. A párhuzamot a United idei idényével. Tavaly LvG felé az volt az elvárás, hogy juttassa vissza őket a BL-be. Ezt korunk egyik legnagyobb edzője meg is tette, igaz, komoly erőfeszítések, buktatók árán. Még a legvérmesebb United-szurkerek sem mondhatták a tavalyi játékukról, hogy szemet gyönyörködtető lett volna. LvG sokat kísérletezett rendszerekkel, emberekkel, kipróbált radikális húzásokat, amire majdnem rá is faragott. Komoly bukta volt Di Maria és Falcao is, Shaw sem mutatta az árát (18 évesen ez érthető is). Alapvetően egy teljesen új csapatot kell építenie neki is, miközben helyt kell állnia a PL-ben és a BL-ben is, előbbiben néhányan már a bajnoki címet is megfogalmazzák mint elvárást. A szezon hosszú lesz nekik is, nekünk is: 50+ meccs mindkét csapatnál. Az új játékosok száma is nagyjából egyezik mindkét klubnál: Romero, Schweinsteiger, Schneiderlin, Darmian, Depay, akik gyakorlatilag a kezdőbe érkeztek, nálunk Benteke, Clyne, Milner, Gomez és Firmino landolt a kezdőben, vagy várható oda (a német ott, a brazil itt rendszeres csere eddig, szinte biztos, h a kezdőben fogják végezni), van 1-2 tini, mindkét csapatban (Januzaj és Shaw, illetve Gomez és Ibe). Mindez együtt LvG-t is óvatossá tette, akárcsak Rodgerst, jóllehet egyiküktől sem állt soha távol váratlant vagy vakmerőt húzni.

A játékrendszer egyelőre mindkét csapatnál a 4231 és a 433 keverése, váltakozása, két olyan, nem kifejezetten védekező középpályással, mint Carrick és Schneiderlin, illetve Milner és Henderson. Ezt a duplaszűrőt variálja Herrera pályára lépése (Schweinstergeré kevésbé), illetve Cané, így vagy úgy, de 433-má alakítva a szerkezetet. Az alapnégyes egyike sem védekező középpályás, nem is labdazsonglőr, ellenben képesek rengeteget futni, jól helyezkednek és passzolnak, képesek ritmust adni a játéknak, tartani a labdát. A kreativitást mindkét csapat a csatár mögötti hármastól reméli: Depay, Januzaj és Mata, valamint Lallana, Coutinho és Ibe próbálja kiszolgálni az egy szem csatárt, Rooneyt és Bentekét, akik sokat mozognak, és aktívan részt vesznek a támadójáték kialakításában, sőt, a védekezésben is. Annyi különbséget látok, hogy LvG letámadása mintha hatékonyabb lenne Rodgersénál, egészen pontosan LvG szinte mindent erre tesz fel, talán ezért is tette Blindet Smalling védőpárjává, aki jóval mobilisabb és otthonosabban mozog a középpályára fellépve is. Rodgers ezzel szemben mintha csak az első védelmi vonalnak tekintené a letámadást, és sem a duplaszűrő párosa nem olyan proaktív, nem nyomul be olyan mélyen az ellenfél térfelére, mint Carrickék, és a védőnégyes is alapvetően védekezésre van berendezkedve, nem a támadások segítésére, nem a letámadásokra.

Mindezt azért tartottam ilyen hosszasan fejtegetni, mert a nyújtott teljesítményben sem volt olyan nagy különbség a két gárda között: stabil védekezés, az ellenfél játékának megfojtása letámadással vagy mélyebb védekezéssel kombinálva (emlékezzünk: a legkevesebb helyzetet ellenünk alakították ki eddig), ebből a szempontból lényegtelen. Két egygólos győzelem, mákkal, mindkét félnél. A szurkolók mégis mintha másképp fogadnák ugyanazt a teljesítményt, ami nyilván szól a tavalyi célok teljesítéséről, illetve nem teljesítéséről, valamint a két manager múltjáról, elért eredményeiről: LvG-nek elhiszik, amit Rodgersnek nem. Érdemes talán néha kidugnunk a fejünket a saját homokozónkból, és körülnézni, másoknál mi a helyzet, mert nem légüres térben létezik egyetlen csapat sem, a helyzetét a többiek eredményei és teljesítménye is meghatározza.

A másik, ami még ebben a helyzetben felmerülhet, az a szurkolók türelme. Ma, amikor egy olyan startup 16 milliárd dollárt ér, amelyik azzal foglalkozik, hogy csak 10 másodpercig elérhető üzeneteket lehessen küldözgetni egymásnak, amikor a neten minden azonnal elérhetővé válik, a jelenidőben létezés mindent áthat, amikor statisztikailag kimutatható módon radikálisan csökkent a cégvezérek “élettartama” (egy cég élén eltöltött idejük radikálisan csökkent), mert a negyedéves profitjelentések nyomása alatt azonnali eredményeket kell produkálniuk, és amikor Brendan Rodgers, a maga 3 évével a háta mögött a második legrégebben hivatalban levő managernek számít a PL-ben, akkor a türelem fogalma megszűnik, de legalábbis átértelmeződik. És persze, értem én, hogy 3-5 év sok idő, 26 meg még több. És azt is értem, hogy soha nincs tiszta lap, mindig húzzuk-vonjuk magunk után a múltat, de talán két forduló után nem kellene már mindent belelátni az események alakulásába.

A türelem másik oldala, hogy megfigyelhető egy sajátos “verseny” is a szurkolók között: ki tudja hamarabb megmondani a tutit. Az “én ugyehogy megmondtam vagy nem megmondtam?!” jelensége ez. Legyen szó egy játékosról, managerről, az évről, egy játékrendszerről, gyakorlatilag bármiről. Mi, szurkolók szeretjük azt gondolni, hogy tudjuk a jövőt (beállítódásunktól, félelmeiktől vagy reményeinktől, szimpátiánktól vagy antipátiánktól függően lehet az sötét vagy fényes, és persze szürke is), szeretünk abban a szerepben mutatkozni, hogy “szakértők” vagyunk, értünk hozzá, találunk többé-kevésbé jó modelleket, amikkel megbízható előrejelzéseket lehet adni, vagy legalábbis “van szemünk” ehhez a játékhoz, mert így kompetensnek érezzük magunkat, vagyis úgy érezzük, hogy urai vagyunk a helyzetnek, és nem csak tehetetlen szemlélői vagyunk az eseményeknek. És persze állandóan viszonyítunk: az ellenfelekhez, az elvárásainkhoz, a múltbeli teljesítményhez, jóllehet akár meg is próbálhatnánk élvezni a meccseket, ha nem is mindig a játékot, de az izgalmakat, a fordulatokat, a szép megoldásokat (még ha adott esetben kevés is van), és néha az eredményt is… Lehet, hogy jobban járnánk vele.