Megkésett értékelő: Rodgers mester a pácban

br-fintor

Valami bűzlik… Forrás: Echo

Van-e még értelme közvetlenül a következő szezon nyitánya előtt értékelőt írni Brendan Rodgers előző évi teljesítményéről? Érdekel ez még bárkit is? Releváns? Nekem is vannak kétségeim, de talán tudok egy-két olyan dolgot beleszőni az értékelésbe (ami egyébként óhatatlanul is a következő szezonra vonatkozó elvárásokat, reményeket és kitekintéseket tartalmaz majd), amik talán újdonságot jelentenek sokatok számára. A mentegetőzés után jöjjön a karaktervihar!

Kezdjük először is a száraz tényekkel. A csapat a 6. helyen végzett, 52 lőtt és 48 kapott góllal, +4-es gólkülönbséggel, ami rettenetesen karcsú. A lőtt és a kapott gólokat illetően is a 7. legjobbak lettünk, így a gólkülönbségünk alapján is a 7. helyre lettünk volna jók (a gólkülönbség egyébként elég jól – rendszerint 1-2 hely eltéréssel – belövi egy-egy csapat végső helyezését is). Mindezt úgy sikerült elérnünk, hogy a sokat idézett és elemzett pénzügyi mutatók (árbevétel, gazdagság, keretérték, kezdő11 értéke, bértömeg) alapján a 4., de inkább az 5. helyen vagyunk, ez lenne (lett volna) a kötelező elvárás. A visszaesés különösen fájdalmas volt a tavalyelőtti ezüstszezon után, noha megjegyzendő, hogy eddig minden ezüstérmünk után következő szezonban masszívan visszaestünk: 2002/03-ban az 5., 2009/10-ben a 7., most pedig a 6. helyre. Mélyebb elemzés nélkül annyi megállapítható, hogy az ezüstös csapatokat megerősíteni nem sikerült, az új igazolások egyik esetben sem váltak be.

Ide gyorsan be is tennék egy sokat citált ábrát: 

Forrás: tomkinstimes.com

A folytonos piros vonal a Liverpool, és az látszik, hogy minden ezüstérmünk felülteljesítés volt a javából (Rafáé a legkevésbé, hiszen ő még a 3. legdrágább kezdőt tudta rendszeresen a pályára küldeni), ami nyilván nem volt egyik esetben sem fenntartható, igaz, a nagymértékű visszaesést ez nem magyarázza. De hogy jön mindez Rodgers értékeléséhez? Nos, leginkább úgy, hogy józanul értékelve számíthattunk (volna) a visszaesésre. Legtöbbünk így kiegyezett volna egy 4. helyezéssel is, de még az 5. hely sem jött össze, amiben természetesen vastagon benne van a manager keze is. Olyannyira, hogy a szezon végén a menesztése cseppet sem lett volna meglepő.

Lássuk hát, miben és hol hibázott Rodgers! A legfontosabb tényező szerintem a tapasztalatlansága volt, ebből eredt a legtöbb problémája. Újonc volt a BL-ben, és új volt neki, hogy ennyi fronton kellett volna helytállnia (erre később még visszatérek). Új helyzet volt, hogy nincs egy nyugodt hét a meccsek között, amikor lehet készülni a következő meccsre. Úgy tűnik, a 2012-13-as idény EL-tapasztalatát nem tudta konvertálni értelmezhető teljesítményre két évvel később. Ősszel már kifejtettem, hogy ebben milyen tényezők hátráltatták (ami nem feltétlenül mentség, csak magyarázat), ezért most csak felsorolásszerűen: Suarez pótlása Balotellivel nem az ő ötlete volt – nem is működött, Sturridge sérülése, Gerrard teljesítményének drasztikus visszaesése, épkézláb csatár hiánya, Lovren, Mignolet és a védelem betlije, sérülések (Can, Lallana), a meccsek pedig jönnek sűrű egymásutánban, az eredmények meg nem. Pánik és kapkodás, rossz döntések sorozata, végtelenségig ragaszkodás bizonyos emberekhez (Gerrard, leginkább), majd váratlan mellőzésük, rossz formációk és kezdők, rossz cserék, rosszkor, a játékosok idegen poszton való játszatása (ami önmagában nem baj – csak ha nem jön be, és tovább ragaszkodik hozzá: Can jobbhátvédként, Balo magányos centerként játszatása, hogy két konkrét példát is írjak) és a rotáció furcsa alkalmazása.

És akkor itt térek vissza a többfrontos küzdelemre. Igazat kell adnom Máténak és McAllisternek abban, hogy a tavalyi keret legfeljebb kétfrontos harcra volt elégséges, amihez viszont világosan ki kellett volna jelölni, hogy melyik a PL mellett a másik front, ahol teljes erőbedobással küzdeni akarunk. Véleményem szerint januárig ez világos volt: a BL-be visszatérve ez volt a másik prioritás, FA nem volt, a Ligakupában pedig a B-C csapat játszott – egyetlen, bár igen dühítő kivétellel: Sterling szinte minden meccsen játszott, Rodgers őt kezelte talizmánként, noha nyilatkozatai szerint is tisztában volt a tinédzser pihentetésének fontosságával (ezt végül januárban, egy téli vakáció formájában meg is kapta). Az év végére (főként a Bornemouth elleni meccsre gondolok itt, ami után 4 nappal pontosan ugyanaz a kezdő futott ki az Arsenal ellen, és már a MU elleni kezdő is csak sérülés miatt változott) viszont belekormányozta magát egy olyan helyzetbe, amikor már olyan eredménykényszer volt rajta, valamint annyira elvesztették a játékosok (és talán Rodgers maga is) az önbizalmukat, hogy ennek visszaszerzése érdekében gyakorlatilag minden meccsen ugyanazt a – relatív eredményes – kezdőt volt kénytelen felküldeni a pályára. A világos prioritásoknak és az ezeknek megfelelő csapatösszetételnek lőttek, már a szimpla túlélésért ment a harc, Rodgers itt már nyilvánvalóan nem követett semmilyen előzetes tervet, csak próbálta megmenteni az állását (és persze a csapatot is) – bármi áron. Hogy miért fontos a világos prioritások leszögezése, és az azokhoz való ragaszkodás? Nos, Paul Tomkins erre vonatkozóan végzett egy bizonyító erejű kutatást a sok kupamérkőzés (BL, EL, FA, Liga, bármi) negatívan befolyásolja az angol csapatok bajnoki helyezéseit.

A kupameccsek hatása – Forrás: tomkinstimes.com

(1992 és 2014 között 466 “csapat” bajnoki szereplését vizsgálva Tomkins 36 esetben fordult elő, hogy egy csapat 20, vagy annál több kupameccset játszott egy szezonban. Abra érkezése előtti 11 évben csak 12 alkalommal, az azóta eltelt 11 évben pedig 24-szer, vagyis mára kétszer olyan gyakori az ilyen mennyiségű kupameccs előfordulása. Az elmúlt 11 évben ebben a 24 eset átlagosan egy hellyel végeztek rosszabbul ezek a csapatok, mint ahogyan a TPI-előrejelzés alapján ez várható volt. A Liverpool ezen előrejelzés, amit a kezdő11 értéke határoz meg, alapján az 5. helyre volt várható, ahogy ezt tudtuk eddig is. És hány kupameccset játszottunk? Bingó, éppen huszat, vagyis…)* Még a legnagyobb, legerősebb, legdrágább kerettel rendelkezőkét is.

Hogyan hat a legnagyobbakra a sok kupameccs? Forrás: tomkinstimes.com

Így – bár én a végsőkig megértő voltam a kupameccsek komolyan vételét illetően, főleg a már említett önbizalom és a győztes mentalitás vissza- (vagy meg)szerzése miatt – nem ártott volna január környékén ismét határozottan újragondolni a prioritásokat, és radikálisabban rotálni (értsd: a bajnoki kezdőből nagyjából senkit sem szerepeltetni) – ebben is igaza volt Máténak és McAllisternek. Legalább január végétől, a Chelsea-meccsek után, amikor 7 meccsből szereztünk 17 pontot, továbbjutottunk a FA-kupában és játszottunk egy ki-ki meccset a Chelsea-vel is. Ekkorra az önbizalma a csapatnak vélhetően helyreállt, hogy radikálisabban lehessen rotálni, és el lehetett volna végleg dönteni, hogy FA vagy EL a sorozat, amelyiket még komolyan veszünk.

Lehetséges, hogy Rodgers túlzott bátorsága/nagy mellénye/elbizakodottsága állt e mögött. A jó sorozat, a mutatott játék alapján elhitte, hogy megint minden bejön neki: a 343-mal helyrerakta a védekezést, jöttek az eredmények – bár a gólok inkább csak csordogáltak, hiszen Bornemouth meccstől február végéig lejátszott 19 meccsen összesen 30 gólt rúgtunk csak, ami azt jelenti, hogy Rodgers a gólszerzés rovására tudta csak stabilizálni a védekezést (persze góllövő csatárok híján ez azért nem egyszerű). Can jobb oldali CB-ként reveláció volt, Markovic jól állta a sarat szárnyvédőként, az LSC trió szép dolgokat művelt. Azt hihette, még a bab is hús. És a március végi MU elleni meccsig nem is volt gond: ha szűkösen is, de legtöbbször nyertünk (Unitedtól Unitedig: 16-6-3, ami 64 százalékos győzelmi arány!). A United elleni meccs, valamint az utána következő bő két hét azonban sorsdöntőnek bizonyult. A hazai vereség után, az Arsenal meccs előtt jött Sterling BBC-interjúja, ami jóval több nyugtalanító kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt. Sterling formája ezek után észrevehetően romlott, a távozása valós lehetőséggé vált, a meginduló nyilvános köpködés mérgezte az öltözőt; Sturridge és Sakho újra megsérült, Skrtelt eltiltották, Balotelli végképp kegyvesztett lett. Rodgers a két vereség (a Villa ellenivel három) után elhagyta a 343-at, és áttért a négyvédős rendszerre, holott erre sem volt meg az emberanyaga: Lovren és Touré személyében két önbizalmát vesztett CB-nek kellett egyre többet játszania, Manq a pincében hűsölt, míg Johnson ismét szerephez jutott. Can jobbhátvédként való szerepeltetése azt eredményezte, hogy a német addig meglevő önbizalma tovaszállt, mi meg kaptuk a gólokat. Rodgers a csapat széthullását hiperaktív tehetetlenséggel nézte: variált kezdőn, felálláson, meccs közben többször is, amivel nem lett világosabb a struktúra, csak mindenki még jobban összezavarodott, ami a szezonvégi katasztrófában kulminált.

Mivel Rodgers okos, nincs híján önbizalomnak sem, és hiú is, így azt hiszem, ennek vált áldozatává: elhitte (elhiszi?) magáról, hogy mindent jobban tud, mindent meg tud oldani – egyedül (most is jól jön gringow kiváló jellemrajza – ami folytatódik!). Mert a stábból senki sem volt nagyobb tapasztalattal bíró nála, senki sem volt, aki segíteni tudott volna. Mert meg lehet indokolni, hogy miért jött be Gerrard a MU meccs szünetében, de rosszul sült el. Érthető, hogy Touré kezdett az Arsenal ellen, de rosszul sült el, ahogy Sterling további szerepeltetése is, Johnson vagy Gerrard játszatása mellett is lehetett érvelni, de az eredmények nem igazolták ezeket a döntéseket. Rodgers aranykeze ólmossá vált: amihez csak nyúlt, minden széttörött.

A Villa elleni vereség után mindenki leeresztett, és Rodgers nem tudta újra feltüzelni a csapatot, pedig a hétpontos hátrányt a hátralevő hat fordulóban szerzett 14 ponttal még elérhető lett volna a top4, és a WBA, Hull, Chelsea, QPR, Crystal Palace, Stoke szextett ellen megérte volna feltüzelve, megfeszülve tenni egy próbát erre. Valószínűleg mindenki lemondott erről, és a többször teljesen tévesen megválasztott felállásokon túl (Can jobbhátvéd, Gerrard középen duplaszűrőben Hendersonnal, Johnson felbukkanása, Balotelli magányos centerként ismét, Sterling további játszatása, stb.) mentálisan is belefáradtak az állandó stop-start, visszakapaszkodás, reménykedés, reményvesztés kizsigerelő, megterhelő lelki próbatételtől, lehetséges, hogy egy-két játékoson a fizikai fáradtság is megmutatkozott. (Azt is el kell mondani, hogy akkor is csődöt mondott a csapat, ha elvileg jó felállást választott Rodgers, példa erre a CP elleni meccs, ahol Sterling beállításán lehet vitatkozni, de alapvetően ez elérhető legjobb 11-et, egy elméletben működő felállásban küldte pályára. Az ott és a Stoke ellen mutatott teljesítmény szerintem világossá tette, hogy alapvetően mentális gondok voltak a csapattal: ahogy Kenny annak idején az Arsenal meccs után már nem tudta összekapni a bajnokikra a társaságot, úgy Rodgersnek sem sikerült ez a Villa elleni kupavereség után, a 6 meccsen szerzett 5 pont katasztrofális volt.)

A tapasztalatlanság nem csak Rodgersre és stábjára volt jellemző, de a teljes keretre, és főleg a kezdőkre is (lehet, hogy ez volt a fő/egyik oka Johnson, Gerrard és Touré sűrűbb és indokolatlan szerepeltetésének is: legyenek olyanok is a pályán, akik a rutinjukkal segíteni tudnak a fiataloknak – hát, nem vált be ez sem…). A keret átlagéletkora 25 év alatt volt az év kezdetekor, és csak a Spurs állított ki a mienknél fiatalabb kezdőket az év során (ebből is látszik a két klub hasonló stratégiája): 

Forrás: irisexaminer.com

Tekintve, hogy az idősebb játékosaink, Skrtel kivételével semmi érdemlegeset nem tudtak hozzátenni az évünkhöz: sem Gerrard, sem Johnson, sem Touré vagy Jones nem volt képes felrázni, tartást adni, lelket önteni a társakba, vagy azért, mert eleve periférikus szerepük volt, vagy – Gerrard – esetében már nem tudta ezer százalékosan motiválni magát/a társait a közelgő távozása miatt (hogy az öregedéséből fakadó teljesítményromlással itt ne is foglalkozzak). Ráadásul a fiatalok jelentős része újonc is volt: Moreno, Manquillo, Ibe (a felnőtteknél), Markovic, Can. És közülük négyen rendszeres kezdők voltak az utolsó meccseken is. Ahogy a nálunk új Lovren és Lallana is, akiknek más-más okok miatt, de nem volt fényes szezonja. A fiatalok, az újoncok sokasága visszaütött: túl sok fiatal, túl sok újonc inkább csak hátráltatta a csapatot, és ezt Rodgers fiatalsága és tapasztalatlansága, makacssága és hiúsága, valamint kapkodása is csak tetézte. Kérdés, hogy a 7 új érkező, valamint az új stáb (főleg O’Driscoll és GaryMac) mennyiben módosít ezen a helyzeten. Vannak kétségeim…

Nem egy összeszokott, rutinos keret… Forrás: ohyoubeauty

 

*A helyzet azért a mi esetünkben legalábbis bonyolultabb. Miközben az elmúlt szezonra tökéletesen igaz volt, főleg a nagy ugrás miatt, a meccsek számát illetően bekövetkezett, a korábbi szezonokra már nem teljesen.

Matches-points-position

Végignézve a fenti táblázatot, nem tudok felfedezni semmilyen összefügést a mi csapatunkra nézvést a meccszámok és a helyezések, valamint az elért pontszámok között. A pre-Abra előtti idők, lehet, hogy más elbírálás alá esnek, de mindenestre a triplázás évében 21 meccsel játszottunk többet az előző évinél, mégis javítottunk mind a pontszámunkon, mind a helyezésünkön, miközben a kupákban is fényesen szerepeltünk… Mindez nem cáfolja Tomkinsnak a PL 22 szezonjára vonatkozó kutatásának eredményeit, hiszen az jóval nagyobb mintán, az összes csapatra vonatkozott, de mindenképpen óvatosságra int.