Henry apánk

Henry és a siker szinonimák

Most, hogy a szezon érdemben véget ért – noha még van megszerezhető 18 pont és matematikai esély a TOP4-re, érezhetően egyre kevésbé érdeklődik az egyszeri Pool-szurkoló a következő bajnoki meccs iránt. Egyre többen kezdjük már most értékelni az évet, benne főleg Rodgers teljesítményét, latolgatva, hogy megy vagy marad, főleg, hogy régi kedvencünk, Klopp bejelentette távozását a Dortmundtól. Egy ilyen helyzetben felértékelődik, előtérbe kerül a manager főnöke (és itt természetesen nem Ayre-re gondol senki sem), a róla szóló információk, minden infomorzsa. Ennek szellemében a WBA elleni beharang is főként John W. Henryről és az FSG-ről szól, nagyon kevéssé az aktuális meccsről. (Különben is, kinek van kedve egy Pulis-csapatról írni?!)

Szóval ideje újra kicsit megnézni ki is a klub tulajdonosa, és főleg azt, hogyan is intézi a legfőbb referenciaként szolgáló „testvérklub”, a Boston Red Sox ügyeit. (Mindenkinek figyelmébe ajánlom Scouser régi posztját a hozzá tartozó kommentekkel együtt)

Amit Henryről tudni érdemes, alapvetően három forrásból raktam össze: egy tavalyi Bloomberg-portré róla, egy baseball-rajongó cikke, valamint két Liverpool-szurkoló amerikai baseball-rajongó kommentjei (Jeff és OT), amit kiegészítek itt-ott a liverpooli tapasztalatokkal. Nyilván nagyon nem teljes ez a kép, de jó kiindulási alapot adhat arra nézvést, mit is várhatunk tőlük.

Szerényen a kép szélén – Forrás: Guardian

Először is: nem bostoni, hanem arkansasi, ami lényeges, több szempontból is. Egyrészt Bostonban is idegenként tekintettek rá 2002-ben, amikor megvette a Red Soxot, konkrétan pénzéhes nyerészkedőnek tartották. Ez a megítélés nyilván megfordult, amikor két évvel később, 86 éves szünet után ismét bajnokságot (World Series) nyert a klubbal. Olyannyira, hogy amikor megvette „a” helyi újságot, a Boston Globe-ot, már az volt a közvélekedés, hogy milyen jó, hogy egy helyi mágnás vette meg a lapot… Boston viszont fontos abból a szempontból is, hogy relatív jelentősége, mérete hasonlít Liverpooléhoz: nem megapolis, mint a szomszédban található New York vagy LA, esetleg Chicago, hanem jóval kisebb. Bár az MIT jelentősége nyilván óriási a város szellemi és gazdasági életére, de semmiképpen sem bír olyan erővel a sportban sem, mint az említett óriások és csapataik. Erre a későbbiekben még visszatérek, most azonban még Henry karrierjét nézzük meg jobban.

Szülei farmerek voltak, ő gyerekként is nagy baseball-rajongó volt, de már akkor is jobban ment neki a fejben átlagszámítás különféle baseball-statokkal kapcsolatban, mint maga a játék, tekintve, hogy nemcsak vékony, de asztmás is volt. 26 éves koráig belefogott mindenfélébe: tanult filozófiát, jungiánus pszichológiát, basszusozott egy Elysium Fields (Elíziumi Mezők, muhaha) nevű progresszív rockot játszó együttesben, előadva egy rockoperát az idegenekről, akik a Cassiopeiáról érkeztek… Mindezt Vegasban black jacket játszva finanszírozta, egy saját kártyaszámláló módszert alkalmazva (amiért ki is tiltották) – már látom is, amolyan Johnny Deppként egy hatalmas rakétával a szájában.

Apja halála után átveszi a farmot, de maga a szójababtermesztés kevéssé érdekli, ellenben a farmerek kockázatát csökkentő határidős terménykereskedés annál inkább. Rövidre fogva, egy komoly veszteség után, időről-időre napokra eltűnik a könyvtárban, hogy a piacok működéséről információt szerezzen. Bármilyen piacról, akár a középkorból is. A lényeg: tudni akarja, hogyan működnek a piacok, és ezen tudás alapján pedig kidolgozott egy saját matematikai modellt, amivel másfél évtized alatt milliárdos lett. Az algoritmusa hosszú távú adatokkal dolgozott, és nem megérzésből, ahogy a korabeli versenytársainak döntő többsége. Vagyis a kereskedésből kikapcsolta az emberi tényezőt (másrészről viszont nagyon is figyelembe vette, mert a kereskedők hangulatingadozásait figyelte), ami viszont sztoikus nyugalmat követelt meg tőle és (ebből következően főleg intézményi) ügyfeleitől is: általában vesztett, viszont amikor nyert, akkor óriásit szakított. Vagyonát a piacon uralkodó elméletekkel szemben álló unortodox (khm) filozófiára építve szerezte. Emellett rendkívül versengő típus is volt.

Larry Luchino, Henry és Werner

Azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy miért időztem el ilyen hosszan a karrierjénél, tevékenyégénél, működésénél. A matematikai modellek, statisztikák iránti vonzódása, intenzív és eredeti használata már Comolli kinevezésénél is tetten érhető volt, ez azóta sem változott: egész életműve ezen nyugszik, nem fog változtatni rajta. Mindenki ismeri a Moneyball-sztorit, a sabermetricset, amiből viszont a lényeg az, hogy folyamatosan kutatni kell, melyek azok az adatok, amelyek elkerülik a versenytársak figyelmét, lebecsülik a jelentőségét, de megfelelő használatuk esetén olyan versenyelőnyre lehet szert tenni, amely komoly nyereséggel (győzelmekkel) kecsegtet.

Henry maga is azt mondja, hogy a Red Soxnál sem csinál mást, mint megpróbálja előre jelezni a jövőt, a játékosok jövőbeni teljesítményét, ahogy az üzleti életben is tette. Azzal is tisztában van, hogy a sportban ez sokkal nehezebb: a szójababnak nem szakad el a szalagja és nincs ügynöke vagy családja sem.

Mielőtt a Red Soxhoz kanyarodnék vissza, fontos megjegyezni, hogy Henry 1989 óta tulajdonol különböző baseball-klubokat (leglényegesebb az 1999-es Miami Marlins bevásárlása), vagyis elég régóta követi a lehető legközelebbről a sportágat.

Henry sport-érdekeltségei – Forrás: Bloomberg

És most visszatérek Bostonhoz. Amikor Henry megvette a Red Soxot, a legfőbb rivális, a szomszédvár a Yankees éppen triplázott, és kongatták a baseballhoz értők a vészharangot: a pénz uralma tönkreteszi a játékot. Ismerős sztori? Henryt azonban kemény fából faragták: nagyon durván agresszívak voltak a bevételek növelésében, minden követ megmozgattak, hogy versenyezhessenek a Yankees-zel. Újjáépítették és kibővítették a Fenway Parkot (a korábbi tulajdonos inkább újat épített volna – egy újabb egyezés) – közel 300 milllió dollárból, amit saját zsebből álltak, tucatnyi szponzori szerződést kötöttek és többséget szereztek az NESN-ben (New England Sports Network, regionális kábelcsatornák összessége), ami tulajdonképpen az aranytojást tojó tyúk lett. (A cég Delaware-ben van bejegyezve, így a valós bevételiről és profitjáról vajmi keveset tudni. A baseballhoz értők szerint bármennyi pénzt elő tudnak teremteni a sportra.) Az eredmény: a 2. legmagasabb fizetéssel működő klub lett a Red Sox, és 12 év alatt 3 bajnoki címet szereztek, miközben a Red Sox csak a 21. a tévés területen a baseball-csapatok között, a teljes piaci nagyságot tekintve pedig csak a 10. legnagyobb.

Henry megduplázta a Sox bevételeit

(Igen, tudom, hogy az amerikai csapatsportok sokkal kiegyenlítettebb viszonyok között működnek, franchise-rendszer, zárt bajnokság, fizetési sapka, draft, miazmás, de itt most a mi szempontunkból az a lényeges, hogy a rendkívüli anyagi hátrány ellenére is megvették a Liverpoolt, mert esélyt látnak rá, hogy a Red Soxhoz hasonló sikereket érjenek el. Egy újabb alvó óriás, hatalmas potenciállal – főleg, ami a globális szurkolói bázist illeti.)

A hogyan az érdekes, természetesen. Nos, nem meglepő módon a fiatal, alulértékelt játékosok kinevelése és szerződtetése révén (esetleg valamiért rendkívül olcsón megszerezhető veteránok), akiket olyan paraméterek alapján választanak ki, amelyeket korábban nem nagyon értékeltek a baseballban. (Ebbe később már belefértek nagyon nagy bukták is: érdekes módon a nagy sztárok vásárlása nem hozott eredményt a Red Soxnál – vissza is tértek az eredeti tervhez.)

Forever young!

Ugyanezt látjuk a Liverpoolban is: a stratégia ugyanaz, kérdés, hogy megvan-e hozzá a megfelelő matematikai-statisztikai modell, illetve a megfelelő scout-rendszer. Előbbivel kapcsolatban Ian Graham neve a lényeg, ő a klub kutatási vezetője, egy elméleti fizikus, aki egy számítógépes programot írt a játékosok teljesítményének adataira, amellyel értékelni lehet őket. Őt a scout-rendszerért felelős Michael Edwards nevezte ki, aki a híres-hírhedt transfer committee tagja is. (Itt egy gyors megjegyzést teszek: ha hinni lehet Tony Evansnak, akkor Rodgers nyáron engedélyt kapott, hogy a tc-t figyelmen kívül hagyva igazoljon. A hírek szerint a Soton triója volt az ő akarata: mindhárman kész focisták, erejük teljében, Lambert már túl is azon…)

Show of strength – Forrás: swissramble.com

Nézzük akkor részletesebben a Red Sox felépítését és történetét Henryék tulajdonosi működése alatt. A baseball-szakértők szerint Rodgers managerként egyszerre tölti be a Red Soxnál található General Manageri és a manageri pozíciót. A Red Soxban a GM-nél nincs magasabb rangú, baseball-hoz értő ember a hierarchiában. A 12 év alatt két GM dolgozott Bostonban, és senkit sem rúgtak, Theo Epstein saját akaratából távozott és lett a Chicago Cubs szakmai vezetője. Sem neki, sem utódjának, Ben Cheringtonnak sem volt semmilyen tapasztalata ilyen poszton. Nem csoda, hiszen Epstein 28 éves volt, amikor 2004-ben kinevezték, Cherington legalább scoutként kezdte a Red Soxnál, de még most is csak 40 éves, noha ez már negyedik éve GM-ként. A baseball-szakértők szerint mindketten Henry kottájából játszanak. Ezt látszik alátámasztani, hogy Epstein a Bocsokkal meg sem közelíti azt a teljesítményt, amit Bostonban nyújtott.

A csapatért közvetlenül felelő managereknél szintén ez a helyzet: fiatalok, kevés tapasztalattal, nem túl jó korábbi eredményekkel. Grady Little semmilyen manageri tapasztalattal sem bírt, mégis a bajnoki döntő kapujáig jutott. Utána Terry Francona jött, aki ugyan baseball-család sarja, és volt már pár év manageri tapasztalata, de sokkal rosszabb, mint elődjéé… Az eredmény mégis 2 bajnoki cím lett 7 év alatt. Az egyetlen kivétel Bobby Valentine, aki komoly névnek számít a baseballban – egy évet sikerült neki kihúznia Henry mellett, viszont szétszedte a Sox nagy nevekből álló, ámde kudarcos csapatát. Azóta John Farrell a manager, aki első szezonjában bajnokságot nyert, míg a másodikban közel 50 éve a második legrosszabb eredményét hozta – menesztése fel sem merült.

A fentiekből a baseballos hozzáértők egyöntetűen azt a következtetést vonják le, hogy addig senkinek sem esik baja, amíg a Henryék által megszabott stratégiát, forgatókönyvet követik. Fogalmam sincs, hogy így van-e, de pár dolog látszik: Henryék nem szeretnek nagy nevekkel dolgozni, ellenben semmi aggályuk nincs akár tapasztalatlan kezdőkre bízni a klub szakmai vezetését. A legmagasabb poszton nem szeretnek váltani. Nem félnek váltani, kísérletezni, ha úgy látják, nem működik az eredeti terv, nem félnek visszatérni sem hozzá. Tanulnak a hibáikból.

Ami a Liverpoolt illeti: 5 év alatt Rodgers a harmadik manager, ez a fentiek tükrében szokatlan, bár a posztok keveredése miatt nehéz összehasonlítani a kettőt. Egy biztos a szentimentalizmus vagy pillanatnyi eredmények, hangulati tényezők nem fognak szerepet játszani a döntésükben. Így – ellentétben azzal, amit korábban hangoztattam – a hátralevő hat meccs nem valószínű, hogy bármilyen szerepet játszana a döntésükben. Ehhez hasonlóan az sem fogja őket befolyásolni, hogy Klopp elérhető, ráadásul a Soxnál sem alkalmaztak nagy nevet, aki korábban trófeákat nyert volna. Igazából egyik vezetőjük sem nyert soha semmit, a Sox mégis az utóbbi másfél évtized legsikeresebb baseball-klubja, vélhetően a kialakított struktúra és az alkalmazott stratégia miatt. Az is igaz, hogy minden bizonnyal ilyen kiforrott stratégia még nincs nálunk, noha a fő elemei nyilvánvalóan már itt vannak: a statisztikai kitörési pontok, az előrejelzési modell, a scout-rendszer és a fiatalok, rejtett tehetségek felkutatása és beépítése.

Azt most BR is megerősítette: az FSG nem változtat a modelljén, hisznek benne, mert sikeres volt másutt is, fiatalokat fogunk ezután is igazolni, akik nálunk fejlődnek majd. Ráadásul azt is mondta, hogy beszélt Henryékkel, akik teljes mellszélességgel támogatják. A fentiek tükrében ez egyértelmű: amíg a manager követi a megszabott irányvonalat, maradhat.

Az is biztos, hogy Henry sosem ül a babérjain, és bár nem szeret a középpontban lenni, de győzni akar, a „változásokhoz folyton alkalmazkodni kell, a pihenés úgysem nagy öröm” – vallja.

 

Epilógus

Szombaton 16 órakor játszunk a WBA ellen, amelyet január óta az a Tony Pulis irányít, akinek csapatai ellen nem igazán megy nekünk, mondhatni pocsék a mérlegünk, főleg az idegenbeli: 7 meccsből egy győzelem, 3-3 döntetlen és vereség, 7 lőtt és 11 kapott gól. Borzalmas. Mindehhez járul, hogy számunkra a szezon nagyjából tét nélkülivé vált, ami rendkívüli csalódás. Kérdés, hogy ebből a csalódott hangulatból mit tud kihozni BR és a csapat. Egy esetleges döntetlen vagy vereség gyakorlatilag végképp eltüntetné azt az iciri-piciri maradék reményt is a TOP4-re, így azt remélem, hogy lesz annyi tartás, akaraterő, hogy valahogy kibrusztoljuk a győzelmet.