Le kell nyelni

GRR117-nek köszönöm a megvalósítást, és Vadkacsának is, csak ő kicsit elkésett már vele.

Legyen szó az új barátnő kétes állagú és színű főztjéről, a nagymama diós sütijéről, amiben a benne maradt dióhéj karcolja a gégédet, vagy nagyapád marhapörköltjéről, ahol az állatnak egy nyúlós-ragadós, cupákos, mócsingos kötőszöveti elemével birkózol, vagy akár legyen az, amire a címből asszociált az olvasóközönségünk 98%-a, egy a lényeg. Le kell nyelni. A másikért. És így magadért. Ez a miért, és ezek után már nem számít a hogyan. Nem számít, hogy a Dulux színskálán hány lila árnyalatot érint közben a fejed, nem számít, hogy már az előző falatnál is megfogadtad, hogy soha többé nem veszel ilyesmit a szádba, nem számít, hogy hányszor jön vissza, akkor is, kérlelhetetlenül le kell nyelni.

A Norwich ellen is valami hasonló lett volna a terv, kinyit, berak, becsuk, keresztbe lenyel, aztán pedig csak élvezzük a délutánunk hátralévő részét. Nem is tűnt valami nehéz feladatnak mindez, ha a pörköltes példán megyünk tovább, akkor egy szép, jól megsült színhús feszít a villánkon, és már-már élvezettel harapsz rá. Azért csak már-már, mert a környezeted azért már beléd vágta a szorongást, megfertőztek az olyan felesleges gondolatok, mint a koleszterinszint, vagy, hogy ezzel a falattal 3 kalóriával több leszel, ami a végelszámolásnál még fontos lehet, és egyéb hülyeségek, csupa felesleges dolog, amiken az utóbbi években még csak nem is kellett gondolkodnod. Na de most ott mosolyog előtted az a szép húsdarab, csak arra vár, hogy bekapd, van elég tapasztalatod ahhoz, hogy pusztán látásra megmond, hogy ez így mindkettőtöknek jó lesz.

Aztán jön a meglepetés, mert bár ez egy igen jól kinéző húsdarab, de ez egy kis geci, ami eteti magát, hogy aztán kétszer öklendezd vissza, és csak 90 percnyi küzdelem után könyvelhesd el, hogy igen, többször nyeltem le, mint ahányszor feljött, 90 hosszú, gyötrelmes perc kell ahhoz, hogy azt mondhasd, igen, lent van, a többit már elvégzi a gyomrom, legfeljebb már csak a kijárati ajtónál találkozunk többet.

Hívogató, csábító volt az egész a közös történelmünk alapján, és előzetesen megnyugtató magabiztossággal mondhattuk el magunkról, hogy én ide győzni járok, de EZ NEM AZ A NAP.Részlet a sterlingi beszédből:

[Néger kissrác arcán az MTK színeivel a sereg előtt üget.]

Raheem: – Ha ez tényleg a Liverpool serege, akkor miért megy el?
Moses: – Nem azért jöttünk, hogy értük harcoljunk!
Flano: – Menjünk! A sárgák túl magasak!
Raheem: – Vörös Testvéreim! Raheem, a Kölyök vagyok.
Flano: – A Kölyöknek három lába van!
Raheem:  – Én is hallottam. És hegynek felfelé csak háttal tud menni. És ha most itt lenne, az égből testnedv hullana, és Terry előtt vágná kutyába Eva Carnierot.
[általános nevetés, Coutinho Lucast böködi, hogy fordítson már]
Én vagyok Raheem, a Kölyök. És mit látok? Scouse társaim egész seregét, akik dacolnak a zsarnoksággal… a fémért áltatok ki harcolni, mert a fém kell mindenkinek. A fém az álmunk. Mit kezdenétek a fém nélkül? Tegyetek hát érte!
[szórványos ellenkezések, Coutinho felröhög az előző poénon.]
Moses: – Azok ellen? Nem! Elillanunk. Hogy ne féljünk!
Raheem: – Igaz. Ha harcolsz, elbukhatsz. Ha elfutsz, megúszhatod. Legalábbis egy ideig. [Hatásszünet, Moses véletlenül találkozik Skrtel beszűkült tekintetével, majd egy vécéöblítésnyi izzadtságcsepp úszik le a hátán.]
És majd a halálos ágyadon, sok-sok év múlva visszasírod e percet, s örömest odaadnád a végtelen herelengetésed minden egyes percét ezért az egyért. Ezért a lehetőségért. Hogy Scouse lehessél, s az ellen képébe vághass. Az fémünket még elvehetik, de az álmainkat soha!

Szabolcs 1899 helyszíni képe, akinek mindünk nevében a következő képregényt küldeném.

Szabolcs 1899 helyszíni képe, akinek mindünk nevében a következő képregényt küldeném.

Raheem, a Kölyök a beszéd után nem is teketóriázott sokat, másodpercek alatt előre tört, és egy Ruddy nevű alak válla felett be is vitte az első döfést, majd egy Indiana Jones-os kalapleporolásnyi idő után már egy, a 300-ból kimásolt jelenetsorral hajította szuperlassítva Suáreznek a kardját, aki még a dobás lendületével továbbvágva végleg le is lohasztotta a kicsirigókat. 10. perc, leporolt kalap, kabát, a munka dandárja elvégezve, a szabadon választott küldemény már a gyomorsavban úszkál, kellemes délutánt mindenkinek.

És eleinte nagyon kellemes is, a gyomrod is békés. Érzed ugyan, hogy van bent valami, de sok vizet nem zavar,  és csak egyre laposabbakat pislogsz, fél óra múlva már egy negyed órányi Fonatozás is belefér, és nem is sejted, hogy az akkor már a vihar előtti csend. Aztán megérzed. Egyszer, majd kétszer, majd rájössz, hogy ez már nem buli, és egy óra után újra megérzed az ízét. Aztán már lökést is, a kezeddel be kell fognod az arcod, ugyan majdnem melléfogsz, mint Minyon, de végül megmaradsz, s végül egy nagy fájdalmas nyeléssel később újra alapállapotba jutsz. Kellett hozzá Sterling meg a szerencse is, de lent van, vége van – gondolod.

De have never been so wrong in all my life – ahogy a művelt törp mondja -, percekkel később már sárgul a fejed, és a vécé felett görnyedsz felkészülve a legrosszabbra. Illetve persze csak tennéd, mert előtted ül a barátnő/nagyanyó/nagyapó/az, és ez pont nem az a szituáció, amikor az öklendezőreflexeddel akarsz felvágni. Ez itt a pókerarc és az idegek ideje, és bár már érzed a vért a fejedben, és újra előtör az ismerős íz, továbbra se tudsz mit csinálni, ki kell bírnod. Magadért. Aztán eljön a pillanat, amikor ismét feltörnek benned az ismerős érzések, amikor már jó magyar módra üvöltve intéznéd dolgod a csésze felett, de mint említettem, ez nem az a szituáció. Megint nyelni kell, csak most már Raheem, a Kölyök sem segít ebben. Magadra vagy utalva, és jönnek a pótcselekvések: felállsz, sétálgatsz, leülsz, becsukod a szemed, kizároid a külvilág zajait, aztán megint felállsz, kinyitod az ablakot, bármit megteszel, csak, hogy tereld a saját, és a más figyelmét. És végül lassan, keservesen, 4 perc ráadással, de végzel a falattal. Kétszer jött fel, háromszor nyelted le, de már lent van, és ott is marad. Vége van.20342860Nagyon elmentem egy WTF-poszt irányba, de akármilyen hihetetlen, ez a poszt tényleg a nyelésről akart szólni, csak 900 szavas lett a felvezetője. Mert ezután a meccs után nekünk kell nyelnünk, és fontos, hogy ezt senki ne érezze szégyennek. A nagyapám mócsingos pörköltjét lenyelni sem szégyen, sőt. Kifejtem.

Most, hogy első számú fémesélyesek lettünk (82,3%), szembe kell néznünk nagyon komoly kritikákkal, mint minden nagyhal szurkolóinak, és hasonló módon újra meg kell szoknunk, hogy nem a 7. hellyel piszkálnak az ismerőseink és ismeretlenjeink. Ennek előfutára volt már a Penalpool-ozás a mancok ellen, de fokozatosan erősödhetnek fel egyéb kritikák is, legyen az egy jó bírózás, vagy a játékunk ócsárolása. És igen, ma a második félidei teljesítmény alapján joggal vetődik fel a kérdés, hogy ez a fő angol bajnokesélyes? Pedig a válasz pofonegyszerű; igen, ez. Én speciel húsvéti ebéd miatt a második félidőt csak este 8-kor láttam, de még így is, az eredményünk tudatában is többször súrolta a játékunk szégyenletes témakörét. Johnsonbazmeg, Lucasbazmeg, mintaChelsea, minden ami kell, és be kell vallani, hogy a Norwich igenis kiérdemelt volna egy pontot, és, hogy ez a rondán nyerés minden, csak nem büszkeség forrása. Ahogy a kommentekben láttam, ennek megfelelően a meccs utáni első felindulás is inkább az idegrendszerek épségét, és annak hiányát tárgyalta, és azt, hogy mi a pékért kellett ezt így csinálni. Nem volt egy szép meccs, na.

De nézzünk közül magunk körül, nézzük meg bármelyik közelmúltbéli angol bajnokot, hogy milyen gyalázatosan rossz meccseket kellett behúzniuk ahhoz, hogy májusban örülhessenek. A tavalyi Unitedet nem kell elemezgetnem, mind ismerüjk a dolgot, de egy évvel korábban a nagy esélyes, a derbin idegenben 6-1-zős, és tényleg jó City az utolsó meccsen a QPR ellen otthon emberelőnyben is majdnem kikapott, pedig kábé már a stadionban volt a serleg. De megnyerte egy izgalmas, de nem valami büszke meccsen, és emiatt végül odakerült a fém. Angliában ha nem nyersz rondán, akkor nem lehetsz bajnok. Nagyon kellenek az ilyenek Norwich-ok is.

A Pride in Battle-ön olvastam egy hete, hogy kezd arra hajlani a dolog, hogy ez a szezon egyszerűen úgy van megírva, hogy mi nyerjünk. A sors, a vudu, a nem tudom, egyszerűen minden összeáll, minden összeállítunk, 11 meccse zsinórban nyerünk, a lehetetlent oldjuk meg. Against all odds. És erre kell büszkének lennünk, nem arra, hogy most egy siralmas második félidő után valahogy elhoztuk a három pontot. Ez csak az a rész, amit le kell nyelni. Ahogy azt is, hogy Skrtel és Sakho ellen egyértelműbbnél egyértelműbb dolgokat nem fújnak be – én se mernék -, főleg nem a tizenhatoson belül, vagy Suárez húsvéti csodáját – különben is egy focista annál jobb, minél … . Szóval erre utalt volna a cím, és a bevezető néven futó agymenésem.

Ocsmányul nyerünk? Így is kell. Emiatt basztatnak mások? Emiatt rosszabbul érzed magad? Nyeld le. Felkívánkozik neked a mai meccs? Lucas a-gólvonalról-se-találnék-be Leiva, vagy Glen hülye-vagyok-én-ehhez-a-játékhoz Johnson. Nyeld le.

Mert neked se jó, ha ezen kattogsz, és egyébként is, ennél sokkal nagyobb, sokkal dicsőbb a cél. Now you’re gonna belive us?

És, hogy legalább egy értelmes kép is legyen az egész összefoglalóban, és, hogy megbocsájtsátok nekem, hogy teljesen elrugaszkodott poszt lett ez.

Sterling klasszikus 10/10-es teljesítménye egy olyan dolog, ami a Rettenthetetlen stirlingi beszédén túl még egy ilyen posztban is rendes képet kap. Suárez megtartása után az ő szerződéshosszabbítása az idei év legnagyobb igazolása.