Focking mental as well

6496__1471__gol

Az Antikrisztus kékmezes hűbéreseinek kétvállra fektetése után szurkolói körökben kimondott optimizmussal várhattuk a WBA elleni meccset. A tanyasi világ kedves állatkái, jelesül a tehenek és a csirkék botlását látva sokan már előre dörzsölték a tenyerüket, számolgatván hány ponttal is fogjuk leszakítani üldözőinket a forduló végén. Hiába. Bár úgy tűnt, kézben tartjuk a meccset, egy durva hiba visszahozta a WBA-t és függetlenül attól, hogy szerintem ha nincs Touré hibája maradt volna az 1-0, én valahogy a döntetlent mégsem érzem igazságtalannak.

Mi történt a csapattal? Igazából semmi. Ez pontosan ugyan az a csapat volt, amelyik 4-0-ra megcsapta a nevertont és ezt nem csak azért mondom, mert a keret most is pontosan ugyan azokból az emberekből épült fel. Gondolkoztam azon, hogy miért lehet az, hogy egy többgólos meccs után sokszor, főleg idegenben zuhanunk bele egy gödörbe, majd mintha mi sem történt volna, pattanunk fel és csapjuk meg a következő ellenfelet. A mostani meccs kapcsán így három különböző, de egymással mégis összefüggő faktort különítettem el, ami talán közelebb vihet minket a kérdés megoldásához.

Az első faktor, ami időrendi sorrend, nem pedig a fontossága miatt kerül csak az elejére, az alkalmazott taktika, illetve annak az ellenfél taktikájához való viszonya. A kezdőt nem volt nehéz megjövendölni (erről és sok másról az átigazolási ablakot összegző posztban akarok beszélni), neverton ellen nem sérült le új ember, így maradt egy ránézésre 4-3-3 szerű csapat, ahol az elején legalábbis még sikerült tartani, hogy a SAS egyik szárnya visszazárjon védekezni. Számomra az ellenfél taktikája volt meglepő, abból a szempontból, hogy a Dinamo elleni meccs óta (bár lehet, hogy csak én nem figyeltem eléggé) nem nagyon láttam meccset, ahol tisztán taktikai alapon megfogtak minket.

Történt ugyanis, hogy Mel bácsi nem csak a Brünhildák zongoralábai alatt henyélés, a bányászdalok éneklésének és az égetett (és minden más) szeszek nagy barátja, de van esze a focihoz is: pontosan a megfelelő helyen sikerült félbevágnia a csapatunkat azzal, hogy a középpálya közepén egy folyamatosan mozgó Maginot vonalat emelt. Azt is eldöntötte, hogy lekontrázni nem hagyja magát, esetek többségében a két védekező középpályás nem nagyon lépte át a középpályát.

1. védekezés

Ahogy a képen is látszik, Mulumbu és Jacob amellett, hogy azon versenyeztek ki tud több faultot kiosztani nem hagyták el a középpálya közepét. Második, de még ennél is fontosabb eleme volt a vezércselnek, amivel Mel atyánk készült, a már említett középpályás betonfal. Ennek a falnak kettős szerepe volt: Az első, hogy a kis távolságot tartva a mi középpályásainkhoz képest folyamatosan piócaként ragadjanak rájuk, lehetőleg már a labdaátvételt, akár fault árán is megakadályozva, a másik, hogy folyamatosan zárják a passzsávokat, ezzel is elzárva a SAS-t a csapat többi részétől. Ezt a problémát, illetve a BR által erre adott rossz választ kép képpel tudom illusztrálni:

3. fal

Az első képen látszik, hogy Cou az, aki visszalép a labdáért (statban is kijön, hozzá irányult a legtöbb passz), ha belefordul a védőbe, akkor kapja a medvepuszit, passz-sávok meg zárva. Ugyan ezt a felállást követte a WBA, ha csóró Cou szembe tudott fordulni velük, nem, vagy csak nagyon nehezen lehetett elérni a SAS-t. Ennek egyik oka pedig mindjárt a második képen látszik.

2.hendó

Gerrard és Henderson szinte az egész meccsen egymás mellett helyezkedtek, a középpályás formációnk inkább volt 2-1, mint 1-2. Ez labdakihozatalnál egyrészt felesleges, másrészt szerintem itt kellett volna BR-nek kockázatot vállalnia, már az elején. Benne van, hogy labdavesztés esetén ránkfordulnak, de én feljebb toltam volna egy sorral Hendersont. Így ő lett volna az, nem Cou, aki visszalép a labdáért, Cou megint egy sorral följebb lehet, így ez a betonfal között +1 megjátszható embert jelentett volna. Mert egyébként kiválóan látszott azon kevés alkalmakkor, amikor Cou át tudott menni a 4-es falon, vagy egy alkalommal, amikor Sterling verekdte át magát, hogy amennyire egységes ez a WBA védekezés, ha egyszer elúsznak, akkor annyira sebezhető egyben. Amikor  futásban, lendületből lehetett vinni a labdát, a középpályájuk csak loholni tudott Sterling és Cou után, a védelemüknek meg el kellett osztani a SASt. Felívelni szintén nem sok értelme volt, a magas védőik el tudták fejelgetni a labdát, ha mondjuk Sturridge néha-néha visszalépett (nem védekezni, az más tészta, én a támadó helyezkedés részeként mondom), akkor ő is csak a húsdarálóban találta magát. Apró különbség, de ezzel a kockázatvállalással lehetett volna nyerni, de nem ezen múlt.

sturridge-suarez

Mert jön a második faktor ami sokaknak biztos nehéz lesz hibaként felfogni, vagyis a csapat teljes SAS függősége. Góllövésben, helyzet kialakításban is a SAS valamelyik, vagy aktuálisan mindkettő tagjára vagyunk utalva, ami teljesen érthető, hiszen így mutatkozik meg az egyes játékosok világsztár mivolta. Nyilván nem akarom elvitatni mondjuk Sterling érdemeit, aki szintén tud és szokott is helyzeteket kialakítani, de ha a nagy átlagot nézzük, akkor a meccsenként szerzett első gólokban kevés kivételtől eltekintve a SAS vagy semmi elv él. Nem akarom túlragozni a témát, a szerzett gól is inkább volt egy zseniális Suarez passz (lövés?) illetve egy legalább annyira zseniális Sturridge helyezkedés eredménye, úgy általában a meccsen nem dúskáltunk a csapatjátékkal kialakított helyzetekben.

Maradt a harmadik, de szerintem legfontosabb faktor, ami teljesen érthető, teljesen emberi, de teljesen ki kéne ölni a csapatból: Az adott meccs eseményeinek hatása a csapat kollektív mentális állapotára. Értem ez alatt, ami nem csak nálunk, de kb. a világ minden csapatára igaz, vagyis hogy a szerzett gólok, megnyugtató eredmény még jobb játékot, még nagyobb magabiztosságot indukál. A Stoke elleni üdítő kivételt leszámítva (bár ott is sokat köszönhettünk a SAS-nak és a rigónak is) ha kiegyenlít, ne adj Isten vezet az ellen, akkor nekünk harangoztak. Eredménytől függetlenül kéne tudni hozni azt a játékot, amire egyébként képes a csapat, ezt betudható valamelyest a fiatal keretnek is. Szóval amennyire tudunk egy fontos meccsen, hazai pályán mentálisan erősek lenni, annyira tudunk rá pár nappal idegenben, ugyan azokkal a játékosokkal betlizni.  Touré hibája ebből a szempontból lényegtelen, én nem tudok rá haragudni, annyira egy szerethető, szívét-lelkét beleadó csávóról van szó. A különbség annyi, hogy a hibája nélkül ugyan ezeket a sorokat írnám, arra kivezetve, hogy szar játékkal is tudunk nyerni, ami az első lépcső lehet a nagycsapattá válás útján. Így ez a lépés még várat magára.

Adódhat a kérdés: Melyik akkor az igazi Liverpool? Tottenham elleni hajtós, kreatív, sok góllal gyalázó gárda, vagy WBA (de mondhatnék más példát is) elleni fásult, sokat hibázó, görcsös bénagézák? Igazából mindkettő, ezért nem kell se egyik, se másik meccsből messzemenő következtetés levonni. Ha nyerünk mondjuk az Arsenal ellen, attól még nem leszünk bajnokok, de ha kikapunk mondjuk a Cardifftól, attól még nem fogunk beolvadni a középcsapatok közé. Ez a hektikusság fog menni még hosszú hónapokon át (főleg, ha a SAS függőségünket nem tudjuk csökkenteni), amíg ennek az átlaga egy 2.0-ás ppg, addig én nem panaszkodom.