Ki marad a csillogásból?

Tudom (azaz remélem), hogy van olyan az olvasók közül, akinek ismerős a cím, ami egyáltalán nem véletlen, ezt a posztot valahol kifejezetten a Mi maradt a csillogásból folytatásaként tudom csak elképzelni, és ezért is stoppoltam már le a szerkesztőségen belül egy hete. Többször átolvastam a művem, egyrészt mert – ciki vagy nem bevallani – kifejezetten tetszik, másrészt, mert el se hiszem, mekkorát fordult a világ azóta, és mégis ugyanott tartunk. Mekkora fordulat, hogy a valószínűsíthető BL-lemaradók mezőnyéből (akkor ugye még az Arsenal nem állt kifejezetten a helyzet magaslatán, sőt) cirka fél év alatt két olyan csapat lett, akik a bajnokság negyedénél stabil dobogósok már 2 hónapja, ugyanakkor simán lőtávolban vannak egymáshoz képest, akárcsak tavaly.

Ez a szezon eddig egyértelműen az Arsenal és a Liverpool feltámadásáról szól. Ami a nyár közepén sokkoló kijelentés volt, az most valóság, amit kölcsönösen senki nem hitt el a másikról, de sokszor a saját csapatáról sem, az mind igazolódni látszik. Azt NST-n lévő Luis Suárez, a halott pénz című poszt alatt folyt napokon át a vita azon, hogy az Arsenal idén aztán már tényleg tutibiztosan kikerül a négyből vagy sem, illetve, hogy mi bekerülhetünk-e a négybe, vagy sem. Ehhez képest ránézek, ránézünk most a tabellára, és örülünk. Mi is, az Arsenalosok is. (Meg a Sotonosok is). Na ebbe piszkítunk most azzal bele, hogy valakinek pontokat kell veszítenie, ami a végén még nagyon hiányozhat a szenvedő félnek az ikonikus Negyedik Helyhez.

Most kicsit beleszartam a palacsintába ezzel a kijelentéssel, de most figyelmeztetnék mindenkit, hogy mik is a célkitűzéseink. Mindkét oldalon. Amikor a Montpellier bajnok lett a kettővel ezelőtti szezonban, egyértelmű volt az első forduló előtt az ukáz: A cél a bent maradás. Aztán a semmiből robbantottak egy Giroud-t Európa futballtérképének közepére, és a szezon végére megnyerték a bajnokságot a pénzmosoda párizsiakkal szemben, de az utolsó fordulók előtt is azt nyilatkozták, hogy nekik a bent maradás a cél, minden más ajándék.

És mindünknek (és az Arsenalosoknak is) így kéne ezt felfognia, hiába állunk pusztán gólkülönbség miatt „csak” a harmadik helyen, hiába van meg minden fordulóban az esélyünk, hogy újra vezessük a bajnokságot. A célunk a top4, ahogy azt előzetesen kitűztük, és ahogy az Arsenalnak is az volt a szezon kezdetén, hiába mondta Wenger, hogy Suárez nélkül is bajnokesélyesek – ami hatalmas lózung volt Özil nélkül, és az vele is. A tény, hogy mindkét csapat rátalált egy nagyon jó formára, hogy Suárezt meg tudtuk tartani, hogy a Real hülyesége megmentette Wengert egy igazán katasztrofális nyártól, szóval ezek mind-mind alulmaradnak azzal az egy ténnyel szemben, hogy a Citynek és a Chelsea-nek lényegesen erősebb kerete van. Kihasználhatjuk az edzőkeringő keltette ziccert, de ezt a két csapatot nem fogja tudni senki megelőzni a végén. Bocs a túl globális helyzetjelentésért, csak mivel ezt a posztot valószínűleg nem csak a mi kommunánk olvassa, ezért ezeket muszáj volt elmondanom a véleményem, elvégre ez egy blog.

Na vissza a Liverpool-Arsenal meccsre, viszályra, sorstársasságra, közvetlen riválisosságra (tudom, hogy ilyen szavak nem léteznek). Mint a bevezetésben mondtam, valahol a januári poszt folytatásaként írogatom a betűhalmazt, így merítenék is egy kicsit onnan.

Nem vagyunk testvérek, még csak barátok sem, sorstársak vagyunk, és ez az, amiért soha nem tudom utálni az Arsenalt. Nem utáltam meg őket a Liverpool-Arsavin 4-4-en, nem utáltam meg őket tavaly márciusban, amikor az összesen végigvitt 2 támadásukból nyerték meg a meccset, amiben már ez első félidőben mehettünk volna 3-mal, nem utáltam meg őket akkor, amikor szeptemberben a közös meccsnézésen kiröhögték a Team of Carraghers-t, és most sem fogom megutálni őket. És folytatva, nem utálom őket az egész nyári Suárez-saga miatt sem.

Voltam meglepett, megdöbbent, értetlenkedő, megijedt, túllépő, aztán megint meglepődött, aztán megint megijedt, aztán gúnyosan nevető, és végül felülemelkedő és boldog. De utálkozós sosem.

Meglepődött, mert Wenger az Arsenal a(z általam megkajált) Moral High Ground ellenére képes volt ajánlatot tenni, és minden erejével kapaszkodni egy morálisan lenullázott játékosért, mikor a szurkolók, már Angliából tiltották volna ki. Megdöbbent, hogy Suárez képes akkora gerinctelenségre, hogy közvetlen riválishoz (igen!) igazol. Megijedt, hogy tényleg létezik az a 40 milliós záradék, és nevettem gúnyosan mind az Arsenalon, mind Suárezen, hogy sokévi renoméjukat döntik romba napok alatt teljesen feleslegesen (ezután a Moral High Ground nevetségessé, az uruguayi zsoldos pedig természetessé vált, mint kifejezés). Aztán természetesen kicseszett boldog, hogy Suárez végül a miénk maradt.

De az Arsenalt utálni még mindig nem tudom, ők csak tették, amit  klub érdekeit nézve a legjobbnak találtak, ez pedig a legjobb, a ligában bizonyított csatár leigazolása lett volna az évi 15 gólos Snake melllé/elé. Kishal-Nagyhal.

(Dornkins (Útwenger) Update: csak paródia volt amit olvastam itt, csak nem tűnt fel nekem. Le is kicsinyítem a betűméretet, mert ennek tudatában indokolatlan a háborgás. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt ez 10 perc, amikor nagyon utáltam az Arsenalt, illetve annak egy megnyilvánulási formáját, ez pedig ma jött el, a posztra való felkészüléskor, mikor is az arseblog.com-ot olvastam, ahol a szerző hibának nevezte, hogy januárban még támogatta a Justice for the 96 kampányt, mert képmutatóak vagyunk vele, ha Suárezt sem engedtük el hozzájuk a Suárez felé tett [állítólagos] szóbeli ígéretünk ellenére. És bár tudom, hogy ez csak egy egyéni vélemény volt – bár egy elég nagy helyen -, azért egy klubot könnyen ítélünk el/meg a szurkolóiról. Ennél pedig kevés undorítóbbal találkoztam. Rossz 10 perc volt, de elmúlt.)

Nordsea találata még nyárról

Most akkor beszéljünk egy kicsit a meccsről is. Sajnos, nem sajnos, de nem vagyok Máté, nem tudom eldönteni, hogy a valószínűsíthető változatlan kezdő és változatlan 3-5-2 vajon hogyan áll majd ellen az Arsenal széljátékának (Walcott és Podolski és Ox nélkül azért nyilván könnyebben), szóval a meccset leegyszerűsíteném az SAS v Mertesacker & Koscielny, illeve a Lucas-Gerrard-Hendo v Özil-Ramsey-Arteta síkokra. (A Giroud v Sakho/Skrtel síkról eleve felesleges volna beszélni.)

A belső középpályáért vívott harc az, amit muszáj volna megnyerni. Ez azért sem tűnik egyszerűnek, mert a fenti hármason kívül Rosicky és Cazorla várható még az Arsenal középpályájára, akik szintén nem kispályások, és az irányítói képességeknek sincsenek éppen szűkében, ami elég fegyelmezett visszazárást kíván mjad meg Johnsontól és Alytól. Ugyanakkor a támadópotenciál túltengését a védekezési képességek hiányosságával pótolják, az egyetlen védekező középpályásnak nevezhető játékosuk – Flamini – kidőlt, ami állítólag nagy veszteség annak ellenére, hogy összesen 6 szerelése volt a bajnokságban (Sterlingnek 9, pedig 232 perccel kevesebbet játszott – kösz Máté), így végül Arteta kaphatja majd meg a lehetőséget a pajzs szerepkörénke betöltésére a belső védők előtt. Csak emlékeztetőül: Samakról állították ki őt a múlt héten, még ha kicsit túl is volt reagálva a helyzetet. A védekezőfeladatok miatt valószínűleg sokat kell majd hátralépnie Ramsey-nek, ami nekünk mindenképp előny, de általánosságban is elmondható az, hogy a támadópotenciált erősen visszaveti majd, hogy a lukakat tömködik hátul.

Mert az SAS ellen hiba lenne lukat hagyni, főleg, ha egy lassú tornyot tudsz a kezdőben Mertesacker személyében. Az ESPN (megint csak Máténak a köszönet) /Michael Cox a zonalmarking atyja írása guthmate/ egyenesen a legjobb védő- és csatárpárosok harcaként harangozza be a meccset, ugyanakkor ők is megjegyzik, hogy az M&K alapvetően csak egy center ellen szokott játszani, és Mertesacker lassúsága valószínűleg nehezen lesz összeegyeztethető már Suárez, de még inkább Sturridge gyorsaságával. Emlékezzünk mi volt januárban.

Végül pedig összegezzünk. A forduló messze legnagyobb meccse vár ránk (nem is értem, miért szombaton van), ahol az idei két meglepetéscsapat találkozik, és ahol a bajnokság legjobb csatár és középpályás sora találkozik, és ami az első igazán komoly erőpróba számunkra (az Arsenal már túl van a Napolin, meg a Dortmundon), a 3-5-2-nk számára, és az SAS-ünk számára, akik végre elit védőpáros ellen alkothatnak. Mindenképp jó móka. A must have, a no brainer, és mindemellett várhatóan remek szórakozás. Csak kezdődne már el.

Meccsnézés pedig természetesen lesz, most a Pista Nénibe küldenék minden Budapesten vagy környékén tartózkodót, különterem, kivetítő, olcsó sör, Liverpool-poszterek, meg a jól bevált szurkolói közösségünk, szóval érdemes menni. Aki még nem volt, az érje el az 5-kor a Móriczon találkozó csapatot a 18/41/47-es megállójában. Nem lesz rekordlétszám, többedmagammal a Halottak Napja miatt nem leszünk ott, de még így is csak ajánlani tudom.

[*moderáció: szeretnénk nem belenyúlni a beszélgetésekbe majd törléssel, ha jönnek trollok, ne etessétek, hanem zászlózzátok meg őket (a kommenteknél bal felül lehet), 5 zászlónál automatikusan moderálásra küldi a Disqus a kommentet. Értelmes vitát viszont szívesen látunk, de azokat ti is szeretitek, gondolom nem lesz ebből gond.]

One-nil down, two-one up, Michael Owen won the Cup, when the top class Paddy pass, gave the lad the ball, pour old Arsenal Won. Fuck. All.