Mindig így akarom érezni magam

A tegnap este egész egyszerűen überfasza volt. Egy percig elgondolkodtam, hogy ebben vajon mekkora szerepe lehet annak, hogy Pista Néninél nem maradt józan ember már a szünetre sem, így az én egyensúlyom sem volt már 100%-os, de végül arra jutottam, hogy ennek kábé akkora hatása volt a sportélményre, mint Suárez zsenialitására a tegnap Facebookon megszellőztetett beletrappolásom az ismeretlen kutyaürülékbe. (Ja, és tudom, ómenek, babonák, meg jelek, de tényleg kíméljétek meg a kertem, ha egy mód van rá.) Tegnap maga a meccs volt az, ami lerészegített mindenkit, és bár 3 pontra egészen biztosan nem szolgáltunk rá, ettől függetlenül pont úgy éreztem magam egész este mint itt lent Suárez. És mindig így akarom érezni magam.

Ezen kívül persze így is szívesen érzem magam:

Meg így is:

És igazából ezek az állapotok a meccs nézése közben is mindenkiben megvoltak, ahogy a csalódott, elkeseredett arcok is, de ilyen képet nem vagyok hajlandó bevágni a győzelmi mámor közepén. Lehet, hogy már tegnapi az íz, de még mindig nagyon, nagyon finom.
______

Na most, hogy kiörömködtem magam a hivatalos honlap képeinek lemásolásával, talán összefoglalót is írok, bár meg kell vallanom, tényleg nehezemre esik tárgyszerűen a meccsre koncentrálni még úgy is, hogy direkt csak ma este álltam neki az egésznek. Pár dolgot, amit persze az előző poszt kommentjei közt lelőttetek, viszont tényleg el kell mondani tárgyszerűen is.

Az első ilyen, hogy tegnap egyáltalán nem érdemeltünk győzelmet. Döntetlent igen, mert a csapat mind a küzdeni tudást, mind a hatékonyságot fel tudta mutatni – amivel azért rendszerszinten szoktak gondok lenni -, de számomra például megmagyarázhatatlan, hogy 2-1 után mi történt abban a 13 percben, amíg Lloris gólpasszt nem adott Downingnak. Lehet, csak az én emlékezetem lukas, de abban a 13 percben egy darab kapura törésre nem emlékszem, a Spurs viszont 2-3-szor is már a kapunk torkában szaladgált, és ha jól emlékszem Sigurdsson (vagy hogy kéne írni, $igurdsson?) kapufája is ekkor volt. Az áttörést Lloris megvuduzása jelentette a 66. percre, s bár Downing már majdnem kihagyta a kihagyhatatlant – nem annyira meglepő -, végül valahogy csak sikerült egyenlíteni, innentől kezdve pedig már működésbe lépett a hit. Llorisnak elment a magabiztossága, ahogy vele együtt a védelemének is, és Snoop (Dogg) Lion Assou-Ekotto gólpasszal felérő buktatása után olyan szépen őriztük a 3-2-t, hogy élmény volt nézni az utolsó 5 perc vagdalkozását leszámítva.

Domináltunk az első 35-40 percben, és az utolsó 15-20 percben, de ez összesen annyit jelentett, hogy ekkor nem hagytuk, hogy érvényesüljön a Spurs akarata, mert mi olyan ordító ziccert az egész meccsen nem dolgoztunk ki. (Suárezé még ezen a szinten sem ziccer, csak helyzet, de nem lehet elvárás, hogy azt onnan 10-ből 4-nél többször belője.) Hogy mennyire volt a dominancia tényleges dominancia abban a 60 percben, azt jól mutatja, hogy a labdabirtoklást összesítésben pl. 53,5%-kal elhozták, a kaput találási arányt 7-4-re. A mi 46,5%-unk és a 4 kaput találó lövések rendes körülmények közt nem egy győztes csapat mutatói.

Sőt, ezek a mutatók általában egy alaposan elveszített meccs után jellemeznek minket. 4 kaput találó lövés egy meccsen, na ne már… legalábbis eddig ez így volt. A Wigan ellen viszont már 8 kaput találó lövésből szereztünk 5 gólt, most 4-ből 3-at. Nem mondom, hogy ez itt egy fordulópont, és mostantól ez mindig így lesz, de mindenképpen komoly fejlődés ez a minőségi javulás. Már önmagában ezért is lenne okunk az örömre, de most, hogy beleástam magam a statisztikázásba, és ránéztem a gólok arányára is, hirtelen megint hatalmába kerített egy hatalmas mosoly, amit nem tudom, hogy fogok most levakarni magamról. Ez a mosoly pedig sokkal többet mutat annál, mint, hogy milyen szép sokat lőttünk kapura, és, hogy – egy klasszikust idézzek – a siker láthatatlan. Ez a mosoly egy nagyon is látható siker eredménye, olyané, ami elüt a papírtól, ha az újságban olvasom, olyasmié, ami miatt végre nem csak együttérzést kapok az ismerőseimtől a csapat teljesítménye miatt. Egyszeri siker ez, de mindenképp siker. Ha megkérdik, hogy na, mit játszott a Liverpool, épp nem láttam, akkor vigyorogva az arcába lehet mondani, hogy hülye vagy barátom, hogy egy ilyet kihagysz, megvertük a Spurst. És ez az a pont, amikor a beszélgetésnek próbálunk véget vetni, nehogy el kelljen magyarázni, hogy tulajdonképpen csak viszonylag jókor törlesztett a szerencse Lloris és Assou-Ekotto formájában, és, hogy valójában egy erősen döntetlen meccset nyertünk meg.

3-3 pont, okosan megoldották

A november végi odavágó idején már itt voltam a blognál, és már nem is írtam annyira borzalmasan, mint az első 2-3 posztomban, és egészen véletlenül annak a meccsnek is rám jutott az összefoglalója. Annak a posztnak a vezérszála az volt, hogy ha csak az érdemen múlna, akkor Londonból pontot hoztunk volna, és a Spurs-blog is valami hasonló módon látja most a dolgokat, természetesen alapvetően igazuk van. Woland posztjában láttam először, később maccától is azt a nagyon megtetsző gondolatot a két meccsel kapcsolatban, hogy mennyivel jobban jár a két csapat a 3-3 egymás ellen szerzett ponttal, mintha a két meccs képének megfelelően, két döntetlen után 2-2 pontja lenne mindenkinek. Rodgers és Villas-Boas, bár abszolút nem tudatosan, és vajmi kevés befolyással az ügyre, de szépen elintézték ezt nekünk.

A csapat pedig a vasárnap estémet, és a hét elejét intézte el nekem, de valami nagyon szépen. Rég éreztem már ilyen finom szájízt egy meccs után 2-3 nappal is, de mostantól mindig szeretnék valami hasonlót érezni. A Soton ellen szombaton például folytathatnánk is, aztán a végére csak lesz egy tavaszi hadjárat, mint 2 éve. Ezért lépnék megint kutyaszarba.