Ez csapatmunka volt

Mikor Henderson belőtte azt az irdatlan bombát, elgondolkodtam, hogy igazán érik már egy Hendo-poszt, esetleg egy Hendo-Downing közös poszt, de az élet felülírta a számításaim, mert nem ők voltak, akik megnyerték ezt a meccset. Ezen a meccsen a Liverpool kollektíven, csapatként döngölte a földbe szerencsétlen Norwich-ot. A meccs emberének kiválasztása lehetetlen feladat, de még a meccs leggyengébbjének járó botütéseket se tudnám senkinek se odaadni. Ezt egyszerűen jó volt ezt nézni.

Lehet, hogy ez csak a Norwich, egy tényleg semmilyen ingacsapat a kiesőjelöltek és a középcsapatok közt, de ha 5 gólt lősz egy elit ligában, akkor tök mindegy ki az ellenfél, az 5 gól az teljesítmény. Ha ehhez hozzárakjuk, hogy feltúrt védelemmel, és cserekapussal nem kaptunk gólt, sőt, a Norwich-nak gyakorlatilag esélyt sem adtunk a gólszerzésre, akkor ez már egy egészen pazar eredmény. Igaz azt hozzá kell tennünk, hogy a Norwich egészen perverz módon ragaszkodik ahhoz, hogy mindig kikapjon tőlünk, utoljára ’94 áprilisában voltak jók egy győzelemre, de mi kifejezetten szeretjük az ilyen csapatokat.

A saját csapatunkat viszont még jobban szeretjük, főleg egy ilyen meccs után. Az ilyen meccsek után lesz finomabb a vacsora, édesebb az álom, járhatóbbak az utak, és az ilyen meccsek után lesz hirtelen a rosszabb, kevésbé szimpatikus játékosból is hasznos csapattag. Mindünknek megvan a maga Allen-je, számomra ez a mai kezdőből Wisdom volt. Bízom benne, hogy jól játszik, meg fiatal is, lesz még lehetősége, de mindig imádkozhatnékom támad, ha az ő oldalán jön a támadás. Ma viszont Wisdom is önmagához képest valami óriásit nyújtott, s bár támadásban most még Flano is jobb nála – ami elég sokat elárul -, de a védekezési feladatokat ma például tökéletesen ellátta, és, ha egészen őszinte akarok lenni, támadásban se volt haszontalan, a lestrapált védőknek szép fejfájást okozott néha. Számomra ma még ő is jól játszott. A többiek meg pláne.

Henderson érkezésekor én nagyon bíztam a srácban, aztán az idő múlásával ez szépen aláhagyott, és talán tavasszal jött el még számomra is a pillanat, hogy lemondjak róla. Utólag nagy hibának tűnik, és ez egyedül Rodgers műve, mind Hendo, mind Downing egyszerűen újjászületett a kezei alatt. Kellett hozzá jó pár hónap, de a munka gyümölcse most már kézzelfogható.

Henderson kezd nagyon szimpatikus lenni. Egy fiatal, jól nevelhető, angol (!) játékos, aki a Rodgers-féle presszinget talán még Allen-nél is sikeresebben hajtja végre, és aki pontosan azt csinálja, amit tavaly nagyon hiányoltunk: a belét lapátolja ki a pályára minden egyes meccsen. A másik ok, ami miatt egyre nő bennem a szimpátiaérzés, hogy van benne valami kis Bellamy. Paszuy szúrta ki a gólja utáni ünneplésben, hogy egy szép kövér fockoff üvöltéssel konstatálja a találatát, ezt a köszönésfajtát pedig a bíróval, a segítőivel, és a pályán tulajdonképp bárkivel szemben szívesen alkalmazza. Egy kicsit több izom, kicsivel kevesebb hajzselé, meg egy golfütő, és könnyen kedvenccé válhat.

Downingot nem vádolhatnánk azzal, hogy felfelé lógna ki a tipikus angol játékos sztereotípiából, de Rodgers bebizonyította, amit a Mythbusters nevű sorozat is megtett: lehet új trükköket tanítani egy öreg kutyának is. Ez már pár meccse elég tisztán kezd körvonalazódni, a mai teljesítményével pedig még egyértelműbbé tette, hogy ő bizony tud _Liverpool-szinten teljesíteni, akár meccsről meccsre is. Nagyon aktív volt ma, a Hendo kiugratásából jövő gólpasszánál csak tátogtam, és egész meccsen összesen egyetlen céltalan beadása volt. Na ez a valami.

Vannak bizonyos számok, amiket az ember jobban szeret az átlagnál. A fene se tudja miért, egyszerűen szebbek, mint a többi. A Gerrard-Torres-éra alatt ez a 89 és a 98 volt, de el kell ismerni, hogy a képen látható 715 is kifejezetten szép szám. Egyébként gyanítom, hogy a 157 is tetszetős lehet, hamarosan azt is megtudjuk, hogy az milyen, de egy nyolcast is bármikor szívesen látok bekapcsolódni a koncepcióba. Kicsit nagy szám lesz, de szép szám.

Bevallom, kicsit aggódtam, amikor a kezdő eljutott az agyamig, hogy ez most hogy fog kinézni. Stu megy ki szélre, és klasszikus 4-3-3, vagy valami amorf árnyékékes módszerrel próbálkozunk, ahol jobb oldalt van szélsőnk, a bal oldal meg egy az egyben Johnson-é, had futkosson? Végül az utóbbihoz hasonlító valami lett belőle, ennek az eredménye volt az, hogy Suárez néha bombaként robbant rá a Norwich támadójára a saját kapunktól 35 méterre, és sikeres szerelést hajtott végre, néha pedig balszélsőt játszott, de összességében most is kiemelkedőt nyújtott.

Számomra az igazán pozitív meglepetés azonban Sturridge (a továbbiakban Stu, mert így rövidebb, csak Downing-gal össze ne keverjük) játéka volt. Gringow kollega mondta decemberben, hogy ő hatalmas potenciált lát benne, én még Walcott-on dilemmáztam, de be kell vallanom, igaza volt. Szenzációs a srác, ő az, ami Carroll lehetett volna több elszántsággal. Technikás erőszélső, játékban egy Suárez II (ha valakinek úgy jobban tetszik, egy Black Suárez, esetleg Negrito Suárez) valamint némi Kuyt-féle ösztönös mázlifaktorral. Sturridge egy hatalmas igazolás, Rodgers eddigi legjobbja lehet, bár még korai lenne Boriniről ítélkezni, de azt el kell ismerni, hogy Stu belépője sokkal hatásosabb volt. Az átlépős gólpassz pedig még hatásosabb.

Igazából illene egyénenként is mindenkiről megemlékezni, hisz nagyon komoly teljesítményt hozott le Johnson is, Gerrard góljánál azt hittem, hogy már megint a palánkról veri hátba a hálót a labda, volt 2 másodperc, mire elhittem, hogy ez gól, de említhetném Carra és Agger láthatatlanságát is, ami a védőknél kifejezetten jó tulajdonság, és nagyban dicséri magát a csapatot is.

Rég volt már olyan meccs, ami tényleg minden igényt kielégített, ami után nem lehetett előszedni senkit se, hogy ő márpedig milyen szar volt – nem, nem Allen padozásán múlt, hogy 5 gólt lőttünk -, ez egy olyan szép szombat délután volt, mintha csak 4-5 évvel ezelőtt lennénk.

És még csak kapufát se lőttünk. Gyönyörű.