Ez egy igen-igen kemény, kemény világ…

Az alábbi szépen megfogalmazott kommentre a szerdai meccs után akadtam. A szerzője Mihail Vladimirov, a tomkinstimes egy állandó szerzője, általában a mérkőzések taktikai elemzését végzi. Tőle szokatlanul, ez egy erős pátosszal megírt hozzászólás, néhol szerintem az indokoltnál sötétebbre festett színekkel ecsetelve a jelenlegi helyzetünket. Lehet számos ellenérvet is sorakoztatni a benne foglaltakkal szemben (6 hónap után ez még korai, a Barca van Gaal idején 1998-ban nagyjából itt tartott, nem ennyire végletes a helyzet, nem maradunk le örökre, stb.), de nagyon szép megfogalmazása olyan aggodalmaknak, amely az elmúlt években minden Liverpool szurkolót kisebb-nagyobb mértékben osztott. (A kép forrása: liverpoolfc.com)



Pedig törékeny volt a kakas

A meccs után gondolkodtam egy jó darabig, hogy most a Spurs volt-e ennyire harmatos Bale-t és Llorist leszámítva, hogy csak az ő elképesztő védelmi zavargásaik miatt voltunk-e ennyire partiban a meccs képében, vagy, hogy a vasárnaphoz képest változatlan kezdőnk teljesítménye javult-e fel ennyire. Az igazság nyilván a két part közt van valahol, de ebben az esetben bőven nem félúton. Hiába játszottunk kifejezetten jól, hiába volt élvezhető, kifejezetten gólveszélyes a játékunk, ezt nagyon sokban köszönhetjük a Spursnek. Mivel nem követem le pontosan a Tottenham meccseit, így csak sejtéseim lehetnek, hogy mi is lehet ennek az oka, de a vak is látja, hogy hiába az erősségében gyakorlatilag változatlan keret, a nyári edzőváltás után a kakastanya mégis csak árnyéka tavalyi önmagának. Hogy ezt mennyiben okozza Modric hiánya, vagy Villas-Boas ténykedése, azt nem az én tisztem megítélni, és igazából számunkra tökéletesen lényegtelen is.

 



Győzni kell

Bár már nyolc mérkőzés óta veretlenek vagyunk a PL-ben, ebből csak három győzelem. Ezen kellene most javítani a Spurs otthonában, ami sosem volt egyszerű feladat, hiszen utoljára a 2007-08-as szezonban sikerült mindhárom pontot elhoznunk a White Hart Lane-ről, egy Kuyt-duplával.  Sőt, hogy még sötétebb legyen a kép, a legutóbbi négy ottani Pl-meccsünket elvesztettük, tavaly például történetünk legsúlyosabb és egyben legmegalázóbb vereségét szenvedtük el a kakasosok otthonában.

Szóval a feladat nem kicsi, ahogy a tét sem az. Egy győzelemmel egy pontra tudnánk megközelíteni őket, nem beszélve az önbizalmunkról, amely komoly lökést kaphatna, és az így nyert lendülettel talán a soron következő mérkőzéseinken is győzelmeket ünnepelhetnénk.

Hajtás után nézzük, mi szólhat mellettünk, mitől remélhetjük a 3 pontot.



A döntetlen iskolapéldája

Ha Sterling nem ad túl hosszú labdát Suareznek, ha az első félidőben nem a kapufát görbíti el a bombája, ha Johnson lövése nem akad el Tremmel vádlijának felső pár centijén, ha Enrique 20 centivel hátrébbról indul, és úgy lövi a kapuba a bogyót, na akkor beszélhetnénk arról, hogy a döntetlen egy egyszerű csalódás mára.

De ezt ugyanezen logika szerint meg is lehet fordítani a feltételezéseket. Ha Shechter egy hangyányit gyorsabb Aggernél, ha ugyanő észreveszi a jobb helyzetben lévő társat a kapu előtt még az első félidőben, ha a Swansea játékosok képesek passzolni is a 16-os vonalán, akkor annak örülhetnénk, ha nem kapunk ki.

Ezt hívják döntetlennek, egy tipikus döntetlennek.



Forduló kocka

Akár még a teljes optimizmus jegyében is meg lehetne írni ezt a beharangozót a vasárnap délutáni Swansea meccsre, hiszen mikor máskor lépnénk át rajtuk ha nem ebben az időszakban, amikor is Suarez ontja a gólokat, José Enrique újjászületett, a fiataljaink felnőttek a feladathoz, és több mint két hónapja veretlenek vagyunk a bajnokságban. Meg lehetne, már amennyiben nem lenne ott az a fránya Swansea City elleni Ligakupa meccs a képben ami bepiszkítja az imént leírt, amúgy is hurráoptimista idillt, mivel egész egyszerűen akkor ők léptek át a Liverpoolon. Kérdés, hogy Rodgers tud-e még egyszer annyira tanácstalan lenni volt csapata ellen? Hogy Joe Allen tud-e még egyszer annyira enerváltan játszani, mint akkor, volt csapata ellen? Hogy az egész csapat, mármint a Liverpool lehet-e még egyszer annyira fegyvertelen egy intelligensen focizó, ha kell szervezetten védekező, ha kell jól kontrázó ellenféllel szemben, mint akkor?



Rafa Mordorban

Képzeljük el, hogy Bob Paisley vagy Joe Fagan, miután befejezte liverpooli karrierjét, pár év szünet után leül a Chelsea kispadjára. Elképzelhetetlen, ugye? Márpedig valami hasonló történt szerdán, amikor Rafa elfogadta Szauron ajánlatát és elfoglalhatja Szarumán trónját.

Meglepőnek tűnhet, de amennyire látom, ennek ellenére a mi szurkolóink megértőbbnek bizonyulnak a lépést illetően, míg a Dinamó szurkolói szinte egységesen gyűlölettel vegyes masszív elutasítással fogadják. (Mondjuk, azt nem tudom, hogy lehet így szurkolni egy csapatnak, bár az én arcom is megnyúlna, ha teszem azt, José kerülne a kispadunkra…). És igen, értem, hogy RDM arrafelé nemzeti hős, egy darab vérükből, aki ráadásul elhozta végre a Szent Grált, amire oly sok pénzt áldoztak eddig, de ez az elementáris gyűlölethullám akkor is mellbevágó. És ezt a szent embert, aranyos jófiút lecserélik egy ízig-vérig scousernek gondolt managerre. Cinikusan persze lehetne azt mondani, hogy van az a pénz, amiért mindenkinek korpás a haja…



Jolly Joeker

Épp mikor két ír elment a kocsma előtt. Igen, ilyen is van.

Joe Cole gólt és gólpasszt jegyez egyazon meccsről a Liverpoolban. Fura, de most már ilyen is van.

Persze nem fogok most szuperlatívuszokban ömlengeni csodálatos teljesítménye előtt, mert bőven nem volt csodálatos se ő, se senki, pláne nem maga a meccs, azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy ha ma nyertünk volna, akkor mától Joe Cole két bugyorral feljebb kerülne a pokolból. Mondjuk a pénz rabjainak bugyrából (4. kör) a szerelem halottjainak bugyrába (2. kör). Ebből mondjuk a döntetlennel csak egy lépés lett felfelé, de most először játszott úgy Mr. 90.000Ł/hét, ahogy azt sokan vártuk mikor hozzánk igazolt. Ettől még persze maga a játéka nem volt szép, legtöbbször inkább játszottam volna faltörő kost a fejemmel, mint, hogy lássam mit művel a labdával, de valahogy a legvégén mégis eredményesnek bizonyult.



Illene…

Európa legmelegebb nevű csapatával játszunk ma este az Európa Ligában, mely kiírásról ezekben a hetekben – ahogy ebben a posztban is – nagyjából annyit tudunk elmondani, hogy tovább kéne benne jutni a csoportkörből. Illene. A Young Boys-t is illene megverni, illetve nem megverni elég vérgáz lenne azt követően, hogy öt gólt rúgtunk nekik idegenben a B csapattal, most pedig otthon játszunk ellenük az A-val. Rodgers ugyanis erős kezdőt ígér „Stevie and Co.”-val, azaz szerinte több mint illene továbbjutnunk. A jelekből ítélve egyfajta statement game-enek fogja fel a mait, amin meg akarja ország-világnak mutatni, hogy a Liverpool komolyan veszi a sorozatot és annak esélyeseként kíván fellépni. Bizonygatni mindezt persze nem is kéne papíron, de a való életben úgy alakult, hogy négy meccs után bizonyítani kell. Ennek leszünk ma szemtanúi. Azt majd meglátjuk, hogy ez az akarat sziporkázásba vagy erőlködésbe csap át, annak mindenesetre előre örülhetünk, hogy nem kell a futottak még kerettagok libidóölően gyenge játékát bámulni másfél órán át, ahogy például a két héttel ezelőtti moszkvai meccsen kellett. Dőljünk tehát hátra és engedjük magunkat szórakoztatni, ha már az a cél. Az ellenfél viszonylag pici, a tét pedig viszonylag nagy, e kettő attribútumból pedig jó dolgok tudnak kisülni. Vagy nem olyan jók, de valami sirálytarkón még pluszba megpattanó Skrtel fejessel nyerünk.

Shelvey_YB



A 3 pont reményében

Mikor nyáron az Anfielden jártam, az idegenvezetőt kérdezte valaki, mit gondol, hogy kezdjük majd a szezont. We play against City, Arsenal, and United, that’s 9 points guaranteed. After we’ll get problems with the smaller teams, like Sunderland or Stoke. Aztán a 9 pontból csak 1 lett, de a kicsik elleni szenvedés bejött, ami persze nem nagy meglepetés, de elég unalmas. Most jön egy újabb ilyen meccs, egy újabb alkalom, mikor már egy kicsit felcsillan a szemünk, hogy igen, itt most talán meglehet a 3 pont. Újra elgondolkodunk, hogy akkor a 15 pontunkkal /12 meccs után/ szélsőséges esetben akár a 10. helyre is ugorhatunk, s végre lekanyarodhatunk a döntetlenek sivár országútjáról. Kár, hogy ez a Wigan ellen utoljára Benitez-zel sikerült, és nem is az utolsó meccsén.