Gondolkodásra nevelni a legnehezebb

A Premier League 2012/2013-as szezonjának hatodik fordulójában járunk, összesen két ponttal, vagyis két döntetlennel és három vereséggel. Ennek ellenére – ha a sztoikus mélységekben nem is, de összességében – nyugodtan várjuk a ma délutáni Norwich – Liverpoolt. Erre pedig nagy szükség van.

A Norwich az előző szezonban egy olyan, addig sosem látott Suáreznek esett áldozatul, ami legtöbb helyzetét kihasználta, többek közt egy félpályáról, a kapu tüzetesebb szemrevételezése nélkül szerzett gól formájában. Kár, hogy ilyen halálos pontosságot csak szökőévente egyszer  láttunk. Hogyha összeszednénk a tavalyi év leggyakrabban használt szavait, a helyzetkihasználás biztosan szerepelne köztük. Idén sikerült javítanunk az arányokon, igaz, Henryék fafejűségének köszönhetően a kihasznált helyzet / összes helyzet-hányadosból nem a számláló növelésével, hanem a nevező csökkentésével sikerült mindezt elérnünk.

Ezzel párhuzamosan egy nagyon komoly sérüléshullám is sújt minket, Lucas után Borini, Agger, Kelly és Flanagan is kidőltek, a helyzetet pedig tovább rontja, hogy José Enrique játéka történelmi mélységeket ért el: a spanyol a semmittevést aktív rombolásra cserélte, ami már-már – különösen tavaly év eleji teljesítményét figyelembe véve – fizikai fájdalmat okoz mindenki számára.

Twitteren többen is arról írtak, hogy ma délután egy Allen-Sahin-Gerrard középpályára és Suso-Suárez-Sterling támadósorra számíthatunk. Egyfelől tényleg nagyon jó dolog, hogy Rodgers nem fél a fiatalokhoz fordulni, másfelől ez elég sokat elmond Downingról, aki Enriquével egyetemben simán a transzferlistán találhatja magát januárban, ha így folytatja. Mi egy ilyen kezdőre számítunk: Reina, Johnson, Skrtel, Coates, Enrique, Allen, Sahin, Gerrard, Suso, Suárez, Sterling – de Robinson szereplése sem lenne meglepő.

A szokásos rodgersi 4-3-3 eddig nagyon jól működött a nagycsapatokkal szemben, a manchesteriek például azt se tudták, hol vannak, ugyanakkor a West Brom és a Sunderland ellen is csődöt mondott: a probléma továbbra is azzal van, hogy alapvetően nincs sok helyzetünk, és amink van, az is csak statisztikai szempontból nevezhető annak. Vegyük például Suárez helyzetét: sokszor hallottuk, hogy Suárez önző. Ez bizonyos esetekben igaz, bizonyos esetekben nem, bizonyos esetekben indokolt önzőség, bizonyos esetekben nem. Alapvetően abból kell kiindulnunk, hogy passzolni csak akkor érdemes, ha a passzal nagyobb esélyt látunk a támadás előremozdítására, mint azzal, hogy megpróbáljuk átfűzni a labdát a védőn. Ehhez viszont az kell, hogy a társak olyan pozícióba kerüljenek, amelyek nemcsak a kockázat csökkentésére (pl. visszapassz) alkalmasak, hanem ténylegesen előremozdítják a támadást. Ebben jelenleg nagyon rosszak vagyunk: Suárezt leszámítva nagyon ritka, hogy a Liverpool játékosai ne csak szimplán felkínálják magukat, hanem hasznos passzra kínálják fel magukat.

Ebből viszont az következik, hogy a támadó (Suárez) úgy érzi majd, még akkor is nagyobb esély van a gólra, ha három védő közt próbálja meg átcselezni magát, mintha egy passzal – ugyan kisebb kockázatot vállalva, de – csökkentené a labdavesztés kockázatát. Tegyük fel, hogy egy jó cselnek köszönhetően a támadó átjut a három védőn, majd a befejezésre készül: mire ide jut, egyszerűen gondolkodásban (legyen bármilyen kiváló játékos is) fárad el. De ha nem fáradna el, akkor is belátható, hogy egymást követő két jó mozdulat esélye kisebb, mint szimplán egy jó mozdulaté. Suárez tehát egyrészt azért önző, mert ténylegesen önző, másrészt azért, mert igazából nem kínálnak neki alternatívákat. (Harmadrészt azért, mert a sok elszórt helyzete után egyszerű azt mondanunk, ez gól lett volna, ha passzolsz. Holott a “ha” szóval kezdődő mondatok értelmezhetetlenek a fociban.)

Visszatérve a ma délutáni mérkőzésre: amíg a játékosok nem lesznek képesek arra, hogy a támadások során egymásnak alternatívát kínáljanak, addig örökké szenvedni fogunk a betonfalak ellen. A helyzetet persze jelenleg tovább rontja, hogy a bunkervédelemről lepattanó labdákat rendszerint jól használják ki ellenfeleink, ezt pedig saját védekezésünk kritikán aluli állapota is segíti.

Iszonyú nehéz (de nem lehetetlen) és hosszú folyamat ezen változtatni, hisz gondolkodásra kell nevelni a játékosokat, ez pedig ellentétben az erőnléttel, nem oldható meg néhány extra edzéssel.

A Norwich verhető csapat, mint eddigi összes ellenfelünk, ezért nem is igazán rettegünk tőlük. Sokkal inkább magunktól félünk, és attól, hogy újra ugyanazokkal a gyermeteg hibákkal kell szembesülnünk, amiket idén már háromszor is végigszenvedtünk.

Még úgy is nehéz ezt csinálni, hogy már mindenhova felvésettük: “türelem!”.

Nehéz, és rossz. De türelem.