Mondtuk, hogy fájni fog

A Manchester City elleni bajnoki után ismét csak egy karnyújtásnyira volt a győzelem, de amíg a Liverpool alapvető problémái nem oldódnak meg legalább részben, a három pont nem fog összejönni – nagyjából így foglalható össze egy mondatban a tegnap este, amelyen végre sikerült akciógólt és egy újabb pontot szereznünk. Bár a játékunk továbbra is szörnyű.

Emlékszem, először a 2009/2010-es szezonban lettem figyelmes egy addig ismeretlen jelenségre, a széttárt kezű Liverpool-játékosra. Nem is igazán értettem, hogy miféle mutáció eredménye, aztán azóta már szinte hozzászoktam a látványához: különös ismertetőjegye a földbe gyökerezett láb, a kétségbeesett tekintet és az ideges testbeszéd. Áldozatát jelentéktelen passzokkal cserkészi be…

Komolyra fordítva a szót, a szezon eleje óta többször is feltettem már magamnak a kérdést, hogy vajon tényleg hülyébbek lennénk-e a Swansea-nál? Mármint posztonként összehasonlításban. Tehát tényleg lehetséges, hogy Steven Gerrard, a hétpróbás, BL-győztes PL-nagyágyú nem érti meg, hogy nem az a cél, hogy kockázatos labdákat adjon, hanem az, hogy gyúrja az ellenfelet? Vagy hogy tényleg vannak olyanok, akik négy hónap után még mindig nem értik, hogy folyamatos mozgás nélkül nem lesznek passzcsatornák?

Tényleg furcsa kérdés ez, mert szeretném azt válaszolni rá, hogy “ugyanmár, mi a Liverpool vagyunk, ők meg a Swansea”, de valahogy nem tudom. Olyan lassan jár a csapat kollektív agya, hogy már-már azon rágódom, van-e ilyen egyáltalán. Egyedül Joe Allen az, aki folyamatosan keresi a kontaktot a társakkal, és folyamatosan két lépéssel a játék előtt jár. Még ilyen rossz egyéni teljesítmény mellett is, mint a tegnapi, ő volt az egyik legjobb a pályán.

A játékosok nem keresik egymást, továbbra is a Premier League átlagos akció-reakció párosában gondolkodnak, holott Rodgersnél a passzjáték nem egyirányú: megelőzi egy gondolkodó játékos, aki felkínálja magát a passzolónak. Amíg nem épül be a játékosok tudatába ez a folyamatos mozgás, amely eredményét tekintve inkább mozgatás, az ellenfél mozgatása, addig nem lesz labdabirtoklási fölény, és Gerrard örökké kockázatos passzokkal fog próbálkozni.

Suárez szélre történő kimozgatása érdekes húzás volt Rodgerstől, Borini így végre csatár lehetett. Borini kétszer is veszélyeztetett, cserébe Suárez szinte láthatatlan volt. 45 perc nagyon kevés, hogy bármit is leszűrjünk ebből a cseréből. Személy szerint tovább erőltetném ezt a megoldást (bár nehéz eldönteni, hogy Suárez puszta kedvetlenségből volt laposabb az első félidőben, vagy tényleg ennyire fogta a sunderlandi védelem). Sterling továbbra is zseniális, Atkinson nyilvánvaló sunnyogása és az ezt követő durva sunderlandi belépők sem tudták megtörni.

Még egy költői kérdés maradt a végére: vajon hogyan lehetséges, hogy a Sunderland két játékosa gólt rúg Suárez, Johnson, Skrtel és Reina között? Nagyon kevés gól van ebben a jelenlegi Liverpoolban, és ha ezeket ilyen amatőr védekezéssel elszórjuk, a góloknál is kevesebb pont lesz.

Nem volt jó ez a Sunderland – Liverpool, mert simán győzhettünk volna. De még ez sem igaz. Ha győztünk volna, akkor is csak egy elszunyókáló Sunderlandet győzünk le, anélkül, hogy a játékunk fundamentumai a helyükön lennének. Fel kellene pörögni agyilag – de lehet ilyen tanácsot, tippet, vagy utasítást adni?! Nem hiszem. Égető szükségünk van arra, hogy a csapat “fejben” nagyobb tempóra kapcsoljon. Nem vág az eszünk, és emiatt bukjuk el a labdákat, emiatt nincsenek veszélyes helyzeteink, és emiatt kényszerülünk alkalmanként kétségbeesett védekezésre.

Megmondtuk, hogy fájni fog, és tényleg fáj. Nehéz a gondolkodást felpörgetni, olyan nehéz, hogy meccsről meccsre talán nem is fogunk változást látni. De már 3 éve nézzük ezt a lassú felfogású Liverpoolt, még néhány hónapot kibírunk simán.

Képek: liverpoolfc.com