A név önmagában nem elég

“If you are first, you are first. If you are second, you are nothing.”


Jól sejtette donnelly, hogy sablonos meccsel lesz dolgunk, kár, hogy a Chelsea nem azt a forgatókönyvet valósította meg, amire mi gondoltunk. A Liverpoolnak volt egy jó 20 perce, a Chelsea-nek két gólja. Ha első vagy, első vagy. Ha második, egy senki.

Úgy kaptunk ki, ahogy a szezonunk alapján sejteni lehetett. Mintha csak egy egysíkú hollywoodi forgatókönyv alapján dolgoznánk: minden játékosunk úgy teljesített, ahogy tőle elvártuk. Reinától például azt vártuk, hogy idei teljesítményéhez híven egy fifti-fifti labdát sem fog meg. Hendersontól azt, hogy akárhányszor lőni tud, teljes önbizalomhiányának megfelelően jó 20 méterrel elvéti. Enriquetől azt, hogy megint elkúrja.

Valamikor a meccs során felidéztük donnellyvel, hogy év elején azért nem volt ennyire gyász a helyzet: Henderson és Adam is gólt lőtt a Bolton ellen, Downing Sunderland elleni szólója pedig azzal kecsegtetett, hogy végre lesz egy értelmes szélsőnk, Enrique pedig hatméteres betonfalként állta útját a baloldali támadásoknak. Oké, a gólszerzés nem ment, de legalább nem ijedtünk meg a saját árnyékunktól. Azóta teljes a visszafejlődés: szinte mindenki elfelejtett focizni.

Egyedül Andy Carroll nem. Ő az, aki miatt ezt az egész rohadt vereséget a legjobban sajnálom, mert a sok gyáva közt ő volt az egyetlen, aki odaállt és elkezdett játszani. Ő volt az egyetlen, aki a többiek fokozatos degenerációjával ellentétben fejlődött. Milyen gólt lőtt már? Hogy befűzte Terryt? Majdnem egyenlített is. A fantomgól egyébként véleményem szerint nem volt bent, de nem is ez az igazán fontos, hanem az, hogy sem Dowd, sem a partjelző nem láthatott belőle semmit, így nem döntöttek, csak tippeltek. Tippelni meg totón illik, nem kupadöntőkön, utolsó negyed órás egyenlítő gólok esetében. (a Chelsea és a gólvonal idén kiemelkedően jó barátok voltak)

A meccs egyébként a legtöbb kupadöntőhöz hasonlóan szörnyen unalmas volt, mindkét csapat arra várt, hogy a másik játsszon, s ő majd lekontrázhassa azt. Mintha csak a kezdés jogát döntötték volna el, az első gól kiosztotta a szerepeket: a Liverpoolnak támadnia, a Chelsea-nek védekeznie és kontráznia kellett, azaz már a 11. percben sikerült megkaparintanunk a kényelmetlenebbik pozíciót. Az első gól egyébként hihetetlenül jól tükrözte nemcsak a csapat bénaságát, de azt is, hogy idén mennyire nélkülözzük a szerencse legapróbb megnyilvánulásait is. Innentől kezdve elég komoly gondban volt a Liverpool, mert nemlétező játéka eredetileg kontrázásra volt kitalálva: ahogy azt már megszokhattuk, egy helyben álldogáló játékosok, és a formációt végletekig tartó középpálya jellemezte a csapatot. Mozgás nulla, a kiszámíthatóságtól való eltérés nulla. Csak Agger megindulásai tudták megzavarni ezt a statikus felállást, de mivel jelen esetben nem egy ostoba Everton, vagy egy Úristengóltlőttünk Cardiff ellen játszottunk ezekből lényegesen több és jobb kellett volna.

Aztán a Chelsea nem akart játszani, Andy Carroll meg igen, a félreértést kihasználva pedig lőttünk egy gólt. Itt a vége, mert itt a vége. A vesztesekre pedig senki nem emlékszik majd. Kár, mert ahogy a Chelsea ezt az utolsó 20 percet levédekezte, az alapján három gól alatt nem nagyon kellett volna megállnunk.

Bármennyire is közhelyesen – és azért kissé meglepően – hangzik, Kennyéknek tegnap rá kellett ébredniük, hogy a klub embertelenül sok trófeájának egyikét sem azért nyerték meg, mert a csapatot Liverpoolnak hívták, hanem mert jól játszottak. Tegnap semmi nem volt a kezünkben azon kívül, hogy mi voltunk a Liverpool. Annyira egydimenziósak voltunk, annyira sablonosak, hogy azon valószínűleg még maga di Matteo is meglepődhetett. Ez ma a Liverpool? Ez a taktikájuk? Van egyáltalán taktikájuk? Downing és Bellamy miért álldogálnak a vonalhoz rögzítve? Gerrard és Henderson miért nem jönnek hátra a labdáért? Miért a szöglet az egyetlen fegyverük?

A genetikai “winning mentality”, az ami olyan látványosan megvan a Manchester United leggyengébb kezdőiben is és amit én mindig is nagyon irigyeltem, tegnap egyedül Andy Carrollban volt meg, ami egyfelől igazi fricska volt minden őt kritizálónak, másfelől meg abszolút nevetséges a csapat többi tagjára nézve.

Nincs második helyezett, mert a veszteseket elfeledik. Próbáljunk most mi is felejteni.

 

Gratulálunk a Chelsea-nek, mert jobban és okosabban játszottak. Összességében megérdemelten győztek.

Képek: LFC.tv