A csend itt a legszebb

A tegnapi délutáni mérkőzés továbbra sem tölthetett el minket elégedettséggel, ugyanakkor mégsem lehetünk teljesen elkeseredve: az elmúlt néhány mérkőzésünkre jellemző szabadesés most nem jelentkezett, a csapat összelapátolta magát és addig küzdött, amíg bírt. Kár, hogy megint vitatható (=rossz) bírói ítéletektől függött az eredmény, de leginkább azért kár, mert ez simán lehetett volna egy győzelem is.

Ahhoz még túl sok sebből vérzett ez a Liverpool, hogy a három pontot simán begyűjtse, netalán két gólosnál nagyobb előnnyel intézze el a Villát, de – különösen az elmúlt hetek mérkőzései után – tegnap legalább a küzdést lehetett látni a csapaton, ami 24 kapura lövés formájában materializálódott is és ami akár elég is lehetett volna. Ha.

Rühellek bírózni, mert gyerekes és céltalan az egész, de mégis mit lehet tenni, ha Michael Oliver egy ekkora gyökér? A két véleményes kezezést még elfogadom, jó, nem látta; Kuyt “gólját” is, elvégre egyik fél véleményét sem lehetett egyértelműen igazolni (videóbírót! videóbírót!), de Suárez műesésért kapott sárgája a szezon top5 rossz ítélete közé simán befér – hogy a másik tizenegyes-gyanús esetről ne is beszéljünk. Nem mintha lenne olyan játékosunk, aki biztosan képes egy tizenegyest értékesíteni, de akkor is… (Az ugye megvan, hogy ha minden döntést helyesen hoztak volna meg a szezonban, a 6. helyen állnánk?)

Visszatérve arra, hogy miért váltak fontossá Oliver döntései: már a kezdő alapján meg lehetett állapítani, hogy a Henderson-Shelvey középpálya nem a védekezésben lesz erős, így nem is érhetett minket igazán váratlanul, hogy a Villa támadásának második hullámában érkező Herd különösebb zavaró jelenségek (védők, vkp-k) nélkül lőhetett kapura. A gólban valamennyire Doni is benne volt, aki egyáltalán nem zárt középre a labdával párhuzamosan, bár mentségére legyen szólva, lehet, hogy semmit nem látott az egészből – na meg persze az, hogy korrektül lehozta a mérkőzést.

A támadásaink olyanok voltak, mint mindig – egy darabig veszélyesnek tűntek, aztán vagy elpasszolta magát valaki, vagy látványosan mellélőtt. Igazából ezen a részén kár bosszankodnunk, elvégre ugyanazt kaptuk, mint akár két hónapja vagy ősszel. Mondjuk az továbbra is rejtély, hogy Kuyt (a goalpoacherek istene) miért nem tud gólt lőni fél méterről üres kapura, vagy hogy a „fele veszélyes, fele nem”-elven dolgozó Gerrardon kívül miért képtelen bárki is egy jó beadásra.

A második félidő végére aztán bejött Agger, a csapat pedig átállt 3-5-2-re, ami a Villa maradék kedvét is elvette a támadásoktól. Ez az utolsó 20 perc, egyedül emiatt érte meg megnézni ezt a meccset: olyan volt, mint amilyennek egy anfieldi találkozónak lennie kell. Az ellenfél kétségbeesetten védekezik, mi minden másodperccel közelebb kerülünk a gólhoz, a közönség meg őrjöng. Kár, hogy az ezt megelőző 75 perc nem erről szólt, s azért is, hogy ennyire pontatlanok voltunk, vagyunk.

Ha nem a tabellát, hanem az elmúlt hetek mérkőzéseit nézzük, a Liverpool tegnap kitett magáért. Nem mondanám, hogy pezsgőt kell bontani, vagy hogy tapsikolni kell ennek, de mintha ellavíroztunk volna ettől a tragikomikus “felmegyünk a pályára és kikapunk”-mentalitástól. Agger visszatért, fordítottunk, nem kaptunk ki – szegény ember vízzel főz, egyszóval most ezeknek kell örülni.

Nincs még egy hely, ahol az egyperces csend ilyen gyönyörű lenne:

Képek: LFC.tv