Amikor mégis mosolyogva ébredünk hétfő reggel

Nem néztem meg a meccs előtt, hogyan adják Torres vagy Meireles győztes gólját, de nyilvánvalóan jóval alacsonyabb szorzóval lehetett megtenni, mint Glen Johnson három pontot érő dugóját. Mindig benne van a gólveszély az előretöréseiben, de az ilyen szituációkból kialakuló helyzeteknek eddig csak töredéke csúcsosodott ki gólban. A legjobbkor, igazi ordibálós, katartikus idegenbeli győzelem.

Mindenek előtt meg kell emlékeznünk Luca Jones-ról, Brad kisfiáról, aki szombat este adta fel a harcot a leukémiával szemben – borzasztó dolog, és ez a legszörnyűbb, ami egy szülővel történhet, minden további szó felesleges.

Nyugodj békében, Luca!

Az ilyen szomorú események gyakran jótékony hatással vannak az élsportólókra, de ettől függetlenül se kikapni mentünk a Stamford Bridge-re, TheScouser nem véletlenül azzal a címmel láttal el fricskaposztját, hogy Nem félünk a Chelsea-től. A kilencvenes évek közepén, második felében, talán az ezredfordulón is ugyan még ajándéknak, kisebbfajta csodának éreztem, ha egy nagy meccset (Arsenal, Man Utd ellen) meg tudtunk nyerni. Lehet, hogy nem volt ennyire vészes a helyzet, csak a csapatát túlzottan féltő tizenéves remegett minden rangadó előtt és alatt, de biztosan nem is ilyen volt, mint most. Manapság, az utóbbi években egyszerűen nem kell tartanunk a nagy meccsektől, olyan típusúak a játékosaink, hogy ezekre tuti felpörögnek. A gondot rendre a kisebb csapatok jelentik, ez volt a helyzet Rafa alatt is, de most már olyan szintre értünk el a topcsapatok elleni meccsekkel kapcsolatban, hogy már nem is nagyon emlékszem, mikor kaptunk ki utoljára bajnokin a jelenlegi BL-indulók valamelyikétől.

Akkor ezt most bepattintjuk…

Ezt a meccset először nem tudtuk megnyerni, mert Luis Suárez formán lívül van, aztán nem is tudtuk elveszíteni, mert a Chelsea nem volt elég kegyetlen (Reina viszont igen). Végül pedig, amikor már mindenki megbarátkozott a döntetlen gondolatával, adott valamit a gép, vagyis inkább Charlie Adam és Glen Johnson gondolták úgy, hogy nekik bizony van még törlesztenivalójuk a klub és a szurkolók felé, és valahogy mégis megnyertük. Torres és Meireles is a pályán volt azokban a percekben, de Johnson szerezte a győztes gólt. Annál is fontosabb, mivel amikor Villas-Boas taktikai változtatásokat eszközölt, felpörgött a Chelsea játéka, főleg a jobboldalunkon tudtak gondot okozni – a gólt is innen kaptuk. Nem tudom, hogy ez mennyire Johnson felelőssége, ugyanis a meccsnek ezen szakaszáról – streamproblémék miatt – inkább csak benyomásaim vannak.

Na persze…

A félidők játék tekintetében is ugyanúgy oszlottak el, mint a gólok: az első játékrész a miénk volt, a letámadással néhány alkalommal zavart tudtunk okozni a Chelsea gépezetében (és gólt is akkor szereztünk, amikor Adam fellépett és csatlakozott a letámadáshoz), míg szünet után ők voltak felül, akár a meccset is eldönthették volna. Az első gólunknál kiválóan világított rá Bellamy és Suárez, miért is írtam azt nem olyan régen, hogy jobban meg tudják érteni egymást, mint bármelyikük Carrollal – ez a mi játékunk, legalábbis az ilyen típusú meccseken. Maxi meg nem először mutatta meg, hogy ő igazából egy mindenvivő (aki megmondja, hogy a kamionos kártyában melyik volt a mindenvivő, azt meghívom egy sörre az első közös meccsnézésen, amelyiken jelen leszek, aki be is szkenneli és elküldi, az kap egy népsportos pólót), akit Kenny bármikor kijátszhat, és akinek a kiosztásával igazából el is dőlt az egész játék. Rafa valószínűleg mindig fordítva tartotta…

Imádjuk ezt

Henderson egyetlen villanással (meg jó néhány percnyi hasznos játékkal) demonstrálta, miért adtunk ki rá ennyi pénzt – ha ezt tolná egyfolytában minden meccsen, akkor Suárez mellett ő lehetne a másik nézőcsalogató emberünk, és ha Luis tényleg ki fog hagyni majd egy hónapot, akkor nagyon szükségünk is lesz minden ilyen megmozdulásra. Remélhetőleg Kenny is érzi, mi a szitu, és edzéseken párba állítja őket. Egyébként a Kuyt-Maxi kezdő szélsőközéppálya meglehetős józanságról tett tanúbizonyságot, nyilván jól látta a Dalglish-Clarke kettős, hogy a Henderson, Lucas, Adam, Downing fedezetsor halálra lett volna ítélve ezen a meccsen. Most egyébként nem is alkalmaztak akkora taktikai varázslatot, mint a tavaszi győzelmünkkor (a wingbackek miatt öt védőre emlékszünk, de az egészen pontosan egy 3-4-2-1 volt, négyemberes dobozzal a középpálya közepén), csak a 4-2-3-1 variánsait (4-4-1-1/4-1-4-1), amit játszanunk kell, amire ez a keret a legalkalmasabb, Downinggal és Hendersonnal, vagy nélkülük, amelynek a lényege, ahogyan már többször is említettük, hogy a négy támadó folyamatosan cserélgetheti a pozícióját, állandó dinamikát adva a támadásainknak és állandó zavart keltve az ellenfél védelmében. Ez ebben az esetben persze többnyire csak elméleti síkon volt igaz, hiszen Kuyt és Maxi védekezőfeladata a megszokottnál szigorúbban volt előírva – természetesen ezért nem Downing és Hendo kezdett.

Ennyi!

Kuyt ugyanúgy robotolt, ahogyan tőle megszoktuk, a védőfeladatát ellátta, de elöl nem tűnt olyan élesnek, ami persze nem jelent semmit, hiszen Suárez sem túl éles jelenleg. A védő ötösről az mondható el, amit már korábban is megfogalmaztam (Johnson, Skrtel, Agger, Enrique – a jövő védelme; ez igazi kontrázós-Lucasos meccs volt, ahol a brazil kényelmesen söprögethet közvetlenül a védősor előtt), Adam pedig egyre jobb, és most már talán azok is értik, mit keres a Liverpoolban, akik megkérdőjelezték ezt a transzfert, na meg azok is, akik csak azzal a kérdéssel kommentálták, hogy „akkor most rámegyünk a pontrúgásokra?” Védekezésben néha ugyan lemaradt, de mivel van mellette egy durungolásért felelős ember a középpályán, részéről bőven elég volt a meccs eldöntéséhez, hogy egyszer az ellenfél tizenhatosa előtt szerezzen labdát, egyszer meg óriási indítással adja meg a lehetőséget Johnsonnak a befejezéshez. A győzelemért a legtöbbet egyébként természetesen Reina tette, nálam egyértelműen ő a meccs embere, és nagyon jó érzés, hogy a mi kapunkat védi – legyen így még sokáig.

Szomorúan indult a poszt, és ez a felütés beárnyalta az egészet, talán nem is tudtam a keserédesnél pozitívabbra kihozni a végére sem (talán mégis), de ennek természetesen a meccshez és a csapat teljesítményéhez nincs köze, óriási diadalról van szó, aminek köszönhetően mosolyogva ébredtünk hétfő reggel.

fotók: Action Images