Nem szokásunk egy-egy hírnek külön posztot szentelni, de úgy látszik, a coming outok időszakát éljük: John W. Henry után Benitez is szokatlan nyíltsággal fordult a liverpooli The Empire-színházban megjelent tömeghez, akik az ő és felesége által rendezett jótékonysági est vendégei voltak: egy napon vissza szeretne térni a Liverpoolhoz, sőt, az “egy nap”-ot konkrétan Kenny visszavonulása után értené.
Nem született meglepetés, holott simán születhetett volna a meccs képe alapján: Steven Gerrard fél év után úgy szántotta fel a pályát, ahogy azt tőle elvárhattuk, Kenny végre kidobta a 4-4-2-t, mi pedig láthattunk egy Liverpoolt, amely majdnem legyőzte Anglia talán legerősebb csapatát. A rengeteg pozitívum ellenére mégis teljes joggal lehetünk csalódottak.
Még a legelfogadóbb Liverpool-drukker is nehezen tartja vissza kitörni vágyó gyomortartalmát, ha szóba kerül a Manchester United: szurkolóik arrogánsak, Ferguson sehogy sem akar nyugdíjba vonulni, ráadásul még a pénzük is számolatlanul áll. Ekkora arccal az is csoda, hogy elég nekik egy hely a Premier League tabelláján. Azonban van egy hely Angliában, ahol 90 perc után akár egy reklámszatyorban is elfér a Manchester United teljes csapatának egója: Anfield, Liverpool. Gyertek csak.
A sablonnyilatkozatok és standardizált megnyilvánulások közepette mindig öröm, ha valaki hajlandó kicsit többet megmutatni a foci hátteréről. Így tett nemrégiben John W. Henry is, akivel a Guardian-es David Conn beszélgetett. Premier League, Liverpool, a Boston Red Sox, túlköltekezés, a bizalom Kennyben – csak pár téma, amit érintettek és amiből most szemezgetünk.
Mi sem akarjuk elhinni, de pontosan egy éve annak, hogy a Vörös fonat elindult. Visszagondolva, volt itt minden: megéltünk egy drámai tulajdonosváltást a klub élén, végigszenvedtük Roypapa rémuralmát, Fernando Torres távozását, láttuk együtt Kenny visszatérését és a feltámadást, Luis Suarez a szemünk láttára vált a Premier League egyik legjobb játékosáva, együtt izgultuk végig a nyári erősítéseket és a 2011/2012-es idény kezdetét. De nem csak ebből állt, áll a Fonat.
Semmi apropója nincs a most következő visszaemlékezésnek, hacsak nem az, hogy valamelyest kötődik a szombati Liverpool – United rangadóhoz. Egy sokszor emlegetett időszakot idézünk most fel, az utolsó napokat, amelyen a világ egyöntetűen szájtátva bámulta a Liverpoolt: 2009 márciusában tizenhárom nap, és egészen pontosan három meccs alatt lőttünk 13 gólt, valamint átgázoltunk két gigászon. Visszaemlékezés.
Most akkor jól jön nekünk a két hétnyi szünet vagy sem? A tapasztalatokból kiindulva, egyáltalán nem. Megint a szokásos körömrágás, hogy akkor „a kretén edző már megint miért játszatta X-et, holott megmondtuk, hogy nem bírja, meg amúgy is már nem juttok ki erre az EB-re, és különben is miért játszott Y kilencven percet, megmondtuk, hogy 30-at engedünk. Barátságos meccs, te meg abba a mészárszékbe küldöd a legjobb játékosunkat?” Kell ez nekünk? Hát persze, hogy nem.
A csapat másnapos, Suarez megállíthatatlan, Gerrard már egészséges, van balbekkünk, Hendersonról nem derült ki semmi, kiszórjuk Poulsent, Aquilani harmadik olasz csapatát fogyasztja, Joe Cole a Lille-nél kezd új életet, Carroll ismét gólt szerez, összefüggés van a bemutatás és a Chelsea-be igazolás közt, győzünk végre az Emiratesben, a golfütő hazatér, az Everton-drukkerek pedig kritikán aluliak. Liverpool. Egy hónap. Egy kép.
A 216. Merseyside derby anyagát is nyugodtan hozzácsaphatják majd a videóbíróért kardoskodók már így is tetemesnek mondható gyűjteményéhez: egy nevetséges ítélet, ami a szezon eddigi mérkőzéseivel ellentétben ezúttal nekünk kedvezett, mégis csaknem 50 perc kellett hozzá, hogy emberelőnyünket gólra váltsuk. A három pont megvan, a régóta várt válaszok sehol.