Három meccs a mennyországban

Semmi apropója nincs a most következő visszaemlékezésnek, hacsak nem az, hogy valamelyest kötődik a szombati Liverpool – United rangadóhoz. Egy sokszor emlegetett időszakot idézünk most fel, az utolsó napokat, amelyen a világ egyöntetűen szájtátva bámulta a Liverpoolt: 2009 márciusában tizenhárom nap, és egészen pontosan három meccs alatt lőttünk 13 gólt, valamint átgázoltunk két gigászon. Visszaemlékezés.

Hiába győzi le az ember hazai pályán a Real Madridot, azért mindig ott marad benne a kis nyugtalanító érzés, hogy jó, de ez mégiscsak a Real Madrid volt. Ezzel a kényelmetlen tudattal ültem le 2009. március 10-én a tévé elé, aztán pár perc alatt rájöttem, óriásit tévedtem. Először is nem értettem, kik ezek a távolról érkezett, fehérben csámpázó, járókeretes nénik. Másodszor is nem értettem, miért fog meg mindent a kapusuk. Sajnáltam Casillast. Hajdú B. valahogy így fogalmazott: Casillas kifogta azt, amit ki lehetett, meg még abból is párat, amit nem. De ezt félretéve egy olyan Liverpool játszott aznap, hogy több United-drukker ismerősöm megköszönte, amiért ebben az élményben része lehetett. Persze mind a mai napig nem értem, De Bleeckere miért adta meg az első gólt. Ha mást nem, elég lett volna Torres ünneplésére pillantania: rémülten nézett hátra a bíróra, majd mezét kezdte el lobogtatni, hogy a kissé furcsa szituációt (miszerint valaki a közönségnek háttal és egy öthetes bárány tekintetével ünnepel]. De egyszerűen minden bejött aznap, nem a belgán múlott aznap a Real sorsa. Nagyon ritkán hiszi el az ember, hogy a csapata mindenre képes lehet (pláne az elmúlt két év után). Aznap nem hittem. Aznap tudtam.

Emlékszem, véletlenül teremfocit szerveztem március 14-ére, aztán amikor észrevettem, hogy ez pont egybeesik a Manchester United – Liverpoollal, próbáltam nyugtatni magamat: úgyse maradok le semmi érdekesről, legfeljebb egy unalmas iksz lesz ez. Már hazafelé tartottam, amikor kaptam egy sms-t öcsémtől. „2-1!” – állt benne, én meg szomorkásan visszanyomtam a fülhallgatót, hát ez is elúszott. Aztán jött egy újabb, hogy „3-1 Fabio Aurelio”. Innentől vált gyanússá a dolog: „JÓ, DE KINEK?”- írtam vissza. Pár perc múlva jött is a válasz: „4-1, Dossena. Amúgy nekünk.”. Hát valahogy így nézett ki számomra a gigászi rangadó, a Premier League 2008/2009-es szezonjának talán legnagyobb meglepetése, a történelmet író liverpooli szereplés. Aminek én soha egyetlen másodpercét sem láttam élőben. Aztán – ahogy a világ többi része – én is elkezdtem számolgatni: ha a Real Madrid és a United így esett darabokra, mire lehet még képes ez a Liverpool? És még Xabi Alonso sem játszhatott! Mi meg odamentünk az Old Traffordra és egyszerűen széttéptük őket. Rájöttem, nem kellett látnom ahhoz, hogy örüljek a jelentőségének.

Végül március 22-én az Aston Villa jött az Anfieldre, de van egy olyan érzésem, aznap bármely csapat nevét odahelyettesítettük volna, akkor is 5-0 lett volna a vége. Az egésznek volt egy ilyen piknikezős, mészárlós hangulata: az eredményt mindenki sejtette (lőtt kapura a Villa is, de teljesen egyértelmű volt, hogy Reina aznap mindent védeni fog), igazából csak az volt a kérdés, hányat és milyen gyorsan kap Martin O’Neil halálba küldött tizenegy játékosa (persze Martinpapának megvolt az a jó szokása a Villa élén, hogy a tavasz közeledtével egyszerűen elfelejtett nyerni – ezt két hétre rá meg is bántuk). Kuyt éles szögből indított, Riera kapásból vágta be Reina kirúgását, Gerrardnak meg két tizenegyes mellett még volt ideje egy tőle megszokott szabadrúgásra is (egyébként ez idő alatt annyi bajnoki gólt lőtt, mint a teljes 2010/2011-es idényben). És megint minden sikerült: még Brad Friedelt is sikerült kiállíttatnunk – soha előtte, soha utána nem kapott piros lapot az amerikai. Gera Zoltán eközben meglőtte talán élete legszebb gólját.

Sokszor vádolnak minket, Liverpool-szurkolókat azzal, hogy állandóan csak visszaemlékezünk, a múltban élünk. Erre csak annyit tudunk mondani: az vesse ránk az első követ, aki nem lenne büszke a Real Madrid, a Manchester United és az Aston Villa 13:1 gólarányú legyőzésére, tizenhárom nap alatt. De nem csak ezért fontos ez az időszak: az ilyen és ehhez hasonló mérkőzések adják meg a Liverpool számára azt a minőségi szintet, amit bárhol, bármikor célként tűzhet ki. Három meccs, amire csak elég rámutatni: gyerekek, így kell játszani.

Mint az később kiderült, semmit nem nyertünk ezzel a héttel: a Chelsea egy hasonlóan történelmi mérkőzésen kiejtett minket a BL-ből. A United végül behúzta a bajnokságot. Hiába kapott új szerződést Benitez március 18-án, azóta kirúgták. Akkor most megérte? Nem kérdés, igen.