Megfogyva és megtörve – Joe Cole, az év csalódása

Hiába ölelgették a társak, hiába tombolt a közönség, Joe Cole tisztában volt helyzetével: a Birmingham ellen ő már csak egy volt a Liverpool epizódszereplői közül, akik nem alkottak maradandót. A nyáron megmentőként beharangozott játékos a hodgsoni vesszőfutás jelképe lett. Joe Cole volt az év legfájóbb kudarca.

Nemcsak az angol sajtó, szinte mindenki egy eltékozolt tehetségnek tartotta a Chelsea-nél, ahol utolsó éveiben már csak csereként számoltak vele. Aztán jött a hős, bátor Liverpool és kimentette a szegény, elnyomott Joe Cole-t a csúnya orosz bácsi karmai közül. A herceg és a hercegnő ellovagoltak a naplementében, a királyság pedig újra biztonságban érezte magát.

“Bemutattunk a Spursnek, 90 000-es heti fizetés? Van pénz ecsém, bekkontrekk van itt, nem válság.” A Rabotnicki ellen még simán a meccs embere volt, cselezett, szórta a passzokat, lőtt. Joe Cole labdához ért és a közönség eksztázisba került. Mentségére szóljon, ekkor tényleg úgy tűnt, hogy lesz belőle valaki. Aztán az Arsenal ellen azzal az ostoba belépővel kiállíttatta magát, a Trabzonspor ellen is büntetőt hibázott. A lejtő pedig csak ezután következett.

“Ejj, most ezt elhibázta, de sebaj, majd a következő!” Aztán Joe Cole-nak egyre kevesebb “húzása” jött be – mi az, hogy bejött, sosem jöttek be, csak az elején legalább ötletei voltak -, mi pedig kezdtük realizálni: várjunk csak, ennek volt már egyáltalán egy használható mozdulata is?

Joe Cole olyan volt, mint mikor az ember hosszú spórolás után elmegy egy méregdrága étterembe, megrendeli a legpuccosabb kaját, és az első falatnál döbben rá, hogy az eléje tálalt nyers tengeri borzalom egyszerűen ehetetlen. Kifizettem a rohadt életbe, most már megeszem, ha beledöglök is… De minden falattal kellemetlenebb az élmény, agyunkat egyre jobban elönti a harag, nem is az étellel vagy az étteremmel, sokkal inkább magunkkal szemben: a hosszú várakozás, a spórolás és a nagy pillanat a szemünk láttára lesz semmivé.

Hiába okozott fizikai fájdalmat minden pályán töltött másodperce, Joe Cole játszott, mert ő volt a megmentő, a hős, akihez ragaszkodni kellett, mert az Úristen is megmondta, hogy ő hozza el az egyensúlyt az Erőben.

Aztán egyre többször hangzott el a klubtól is, hogy Joe most nem volt épp egy Napóleon, de majd legközelebb. Joe most kicsit maga alatt van, majd a következő alkalommal. Joe-nak nem volt szerencséje, de ez nem rajta múlott. Elindult a puhítás – de igazából nem vádolhatjuk azzal a Liverpoolt, hogy szántszándékkal ismerték volna be ilyen lassan Joe Cole felsülését. Mindenki hitt benne, mindenki bízott benne, maga a vezetés is. Nekünk rossz volt nézni a játékát. Nekik rossz volt nézni a számlákat. Mindkettő bevallása időbe tellett.

És mindeközben valahol – félúton vagy sem, novemberben, vagy csak januárban – szép lassan maga Joe Cole is rájött: nagyon messze került régi énjétől.

Integetett a tömegnek, mint egy erejét vesztett Superman és látszott rajta, nem kér a tapsból: ez a hangorkán nem a gólnak szólt, ez sokkal több volt: bíztatás volt, valami baráti vállveregetés, hogy “ugyan Joe, látod, te is tudsz ám gólt lőni”. Joe Cole szinte szégyellte a gólját, mert milliónyi emléket idézett fel benne: Bl-t, fontos gólokat – egyáltalán az időket, amikor jól focizott és ő is tudta, hogy jól focizik. A régi időket. Pár kényszeredett mosoly után lehajtotta a fejét.

Nehéz ezt feldolgozni. Nehéz a saját kudarcoddal szembesülni 45 000 ember előtt, ráébredve, hogy több voltál ennél. Ő sztárként jött ide, hősként kezelték, de fél év alatt eljutott oda, hogy már egy bevédett gólját is komoly teljesítményként értékeljék. Ha pedig Joe Cole-ban van egy minimális önkritika, józan ész, és van annyira sikerorientált, mint a focisták általában – márpedig van -, akkor nem szeretnék most a helyében lenni.

Szörnyű érzés lehet a maratonért indulni, és a végén a cipőfűző bekötéséért is zúgó tapsot kapni.