Így volt a legjobb: a 2010/2011-es idény

Kívülálló számára talán nem egyértelmű, miért is lehet jelenleg boldog egy Liverpool-szurkoló: egy csapat, amitől két éve még egész Európa rettegett, most boldogan terpeszkedik el a hatodik helyen, ami sem BL-t, sem EL-t nem ér – hát bolondok ezek?Határozottan nem.

A 2010/2011-es szezonban sosem az történt, amit vártunk: lefelé indult a csapat, mikor mindenki szárnyalást várt, a semmiből támadtunk fel, mikor már épp csődbe jutottunk/kiesés szélére kerültünk/összeestünk. Igazi érzelmi próbatétel volt ez az év, tele csalódásokkal, kínos vereségekkel, hatalmas égésekkel, hogy utána annál látványosabb legyen King Kenny visszatérése. Igaz, a célegyenesben átestünk a saját cipőfűzőnkön – de ha figyelembe vesszük, hogy januárban nem volt több ez a Liverpool tizenegy beszari kriplinél, akiket a középszer etalonja, a középcsapatok koronázatlan királya, a Poulsen-Konchesky-Cole-szigetek Kolumbusz Kristófja vezetett – érthetővé válik, ez a csapat nagyon mélyről jött.

A nagy nyári bizakodás (ami aztán túlfújt lufiként durrant szét a Manchester City ellen) nem volt alaptalan: öt év után edzőváltás történt, a kulcsjátékosok a maradás mellett döntöttek, Jovanovic és Joe Cole minőségi erősítésnek tűntek. Az Arsenal ellen még csak szerencsétlenek voltunk, de aztán kezdett körvonalazódni: ez… ez… nem akar javulni. Ostoba gólokat kaptunk, Torres kritikán aluli volt, az új igazolások meg vállvetve küzdöttek az “Év Égése”-díjért. A Northampton Town elleni CC-betli még csak meglepő volt, de a Blackpool elleni vereség idején egyenesen felpattantam a székemből és közöltem a monitorral: ezt talán már mégsem kellene csinálni a csapatommal…

Októberben aztán újra hittem neki (tulajdonosváltás, szeretet, béke, megértés, píszláv), Roy mélyen a kamerába nézett, a vállunkra tette a kezét és azt mondta: innen lesz csak rákendroll. Hát nem lett. Az értetlenkedés és pajtási feddés helyét viszont kezdte átvenni a harag, az elkeseredés, és legfőképp a torokszorító kérdés: Mit. Művelsz. Te. A. Csapatunkkal?!

Roy Hodgson a valaha létezett legtöketlenebb Liverpool-edző volt (most sokan Graeme Sounesst hoznák elő, de vegyük figyelembe, mennyit időt kaptak). A pályán egy beszari, gyáva taktikát honosított meg: a szurkolók nemhogy a sexy footballt, két egymást követő értelmest passzt sem láthattak, amit borzalmas játékosszelekcióval, a szurkolók hangjának ignorálásával és a klub megértésének teljes hiányával egészített ki. Rossz volt nézni, ahogy kiváló játékosok szenvedtek szerepek nélkül, gyáván, utasítások nélkül egy gépezetben, amit egy idióta irányított. A megalkuvás járta át a Liverpoolt.

A Wolves elleni vereség pedig maga volt a mélypont. Ahogy nekiesett a szurkolóknak, hirtelen a nagy klasszikus jelenet jutott eszembe a Bukás című filmből: Roy ült a térkép fölött, képzeletbeli egységekre hivatkozott, felmentő seregekre, januári átigazolásokra, Torres elveszett tökeire. Nem szántam. Egyenesen utáltam.

Hideg, sötét napok voltak ezek. És akkor jött Kenny, félbeszakítván bahreini nyaralását, elhozta hozzánk a meleget: egy nehéz kezdés után beindult a szekér, és csaknem másfél év után ismét élvezhető foci költözött Liverpoolba. Lenézett, elfelejtett, szürkének tartott játékosok mutatták meg, sokkal többre képesek, mint gondoltuk. Lucas egész évben brillírozott, de amit Spearinggel összehoztak Kenny alatt, arra nehéz szavakat találni. Carragher gyorsabb volt, mint valaha, legnagyobb meglepetésünkre Skrtel egyre többet lépett fel a támadásokhoz, Johnson pedig alázatot tanult.

Flanagan az év fiatal játékosa számomra: 18 évesen bedobták a City ellen, ő pedig bohócot csinált Balotelliből és Dzekóból. Ha lett volna elég fullbackünk, érdekes lett volna egy Flanagan-Johnson jobb oldalt egyszer kipróbálni…

De nemcsak őket babonázta meg Kenny: Meireles gólzáporos tele átsegített minket a nehézkesnek tűnő januáron és februáron, Spearing a liga legjobb védekező középpályásai közé emelkedett, Maxi Rodriguezről pedig mindent elmond: három meccsen lőtt hét gólt.

A keret magára talált, de az erősítés is megjött: Luis Suarez, aki szó szerint felvillanyozta a csapatot. A szokatlanul agresszív stílus, a tempó, az uruguayi labdakezelése és meglátásai egy csapásra félelmetes támadóerővel ruházták fel a Liverpoolt. Adj a kezembe eszközt, és mi lebontunk minden védelmet: Kuyt, Maxi és Meireles egymást túllicitálva szórták a gólokat és assistokat, Suarez pedig készséggel szolgálta ki őket (vagy épp magát), hogy aztán néha saját feje után menjen és egymagában alázzon meg védőket és kapusokat egyaránt.

Időközben elvesztettük Fernando Torrest, aki visszatekintve karrierje legrosszabb döntését hozta meg. De talán nem lett volna ugyanez a Liverpool vele, távozása ugyanis egyben megkönnyebbülés is volt: véget ért ezzel az idő, amikor Liverpool csak tőle és Gerrardtól várhatta góljait. A spanyol átigazolása és a kapitány sérülése új időknek új dalait zengte: tizenegy embert, akik nemcsak individuumként, de csapatként is hatékonyak lettek.

Kaptunk is egy fantasztikus tavaszt: nem legyőztük, megaláztuk a Unitedet Kuyt első liverpooli mesterhármasával. De az igazi csoda az április 11. és május 9. közti időszak volt: a City térdre rogyott előttünk, az Arsenal ellen egy 21 éves átlagéletkorral rendelkező Liverpool a 102. percben egyenlített, a Birmingham egy olyan meccsen kapott öt gólt, ahol Skrtel a tizenhatosukon belül cselezett, a Newcastle gond nélkül kapitulált, a Fulham meg 15 perc alatt kapott hármat – Maxi Rodriguez mesterhármasával és a liga leggyorsabb góljával (31 másodperc).

A vége nem jött össze, de itt már nem volt mit elrontani: Kenny Dalglish megmutatta, hogy nem a Liverpool volt rossz, hanem Roy Hodgson, aki egyszerűen nem értette meg, mit jelent ez a klub, miért fontosak a szurkolói, miért vagyunk többek, mint bárki. De volt egy még ennél is nagyobb bűne: Roy Hodgson középszerű volt. Ez az, amit sose fogok neki megbocsátani.

Mozgalmas nyár előtt állunk, az átigazolási piacon csak azzal nem hoztak minket szóba, aki már eleve a mi játékosunk. A kincstár tele, a szándék megvan, a kormány a helyén van. A Bajnokok Ligája a minimum, a Premier League egyelőre álom.

Őrült egy idény volt ez, nincs rá más szó, hihetetlen mélységeket, és régen látott magasságokat élhettünk meg, de talán így volt ez jó. Ahogy Hérakleitosz fogalmaz: “a betegség teszi az egészséget édessé és jóvá, éhség az elteltséget, fáradtság a megpihenést”. A vereség teszi széppé a győzelmet. Reméljük, 2011/12 olyan szép lesz, amilyet utoljára 21 éve láttunk.