A foci Stephen Hawkingja

Vasárnap ismét csak intett, megcsóválta a fejét, majd kényelmesen leült a földre. Reina kirúgta a labdát (valószínűleg már tudta, miről van szó) ő pedig – kezét a bal lábán pihentetve – lesétált a pályáról. Fabio Aurelio egész karrierje két véglet között mozgott: isteni zsenialitás, és súlyos sérülések. Egy hatalmas tehetség bezárva egy átkozott, gyenge testbe.

Senkit nem ért váratlanul a már jól megszokott kézmozdulat, a brazil elkent arca, ahogy az sem, hogy mindez egy újabb, bizonytalan időre szóló sérülését jelentette. Lejátszotta a maga kis 100 percét, többet nem várhattunk tőle. Már a Manchester City ellen is egy kisebb csodának bizonyult, hogy végig a pályán lehetett, két teljes meccs azonban soknak bizonyult a 31 éves wingback számára. Múlt hétfőn még utoljára felvillant előttünk, mintegy emlékeztetőül, hogy mire is volt ő egykoron képes. Már kicsit lassabban mozgott, Adam Johnson nevetve hagyta ott, de a rutin és intelligenciája pótolta fizikális hátrányát.

Fabio Aurelióval kapcsolatban még csak szebb időkről sem beszélhetünk: egész karrierje során csupán egyszer volt képes 35 mérkőzést egy szezonon belül lejátszani, ráadásul ezt is még a Valencia színeiben, 2002/2003-ban érte el. Karrierje Liverpoolban sem vett új irányt, évről-évre több és súlyosabb sérülést szedett össze. 2008/2009-ben még relatíve sokszor lépett pályára, 33 alkalommal, ám a következő évtől szinte teljesen eltűnt a radarról.

2009 nyarán ismét megsérült, miközben saját gyerekével játszott egy strandon – egy ironikus pont Fabio Aurelio karrierjében, ami tökéletesen összefoglalta problémáit. Aztán beindultak a titokzatos eltűnések is: hivatalosan játszhatott, a gyakorlatban azonban a padra sem került, Benitez pedig makacsul hallgatott róla, majd egyszer csak a semmiből előbukkant, játszott egy fél órát és lesántikált a pályáról. Egy félbehagyott sprint, egy intés, és egy lehajtott fej – ezzé lett Fabio Aurelio. Helyét a tapasztalatlan Insua vette át, akinek nemcsak a feladattal, de a brazil árnyékával is meg kellett küzdenie.

Pedig nagyon kevés, hozzá hasonló ösztönös tehetség mozog ezen a poszton. Egész liverpooli karrierje során csupán négy gólt lőtt, ám számtalan helyzetet dolgozott ki, gólpasszokat adott és védőként is megállta a helyét. Nincs atletikus termete, nem is szélvészgyors, de ezeket jól ellensúlyozta intelligenciájával és precíz labdakezelésével. A Portsmouth elleni közvetett, a United elleni szabadrúgásgól és Petr Cech megalázása – csak három momentum egy zseniális játékos zseniális repertoárjából.

Ez az a tehetség, amit fogtak és bezártak egy konstans terhelésre alkalmatlan testbe. És ez az a pont, ahol meg kell ráznunk Fabio Aurelio kezét, mélyen a szemébe kell néznünk, meg kell köszönnünk neki azt a számtalan értékes pillanatot, amivel nélküle szegényebbek lettünk volna – és ha ezzel megvagyunk, udvariasan el kell tőle búcsúznunk.

Fabio Aurelio egy bevethetetlen, sérülései folytán teljességgel megbízhatatlan játékos. Nem lehet vele számolni, nem lehet rá építeni és még csak padra sem ülhet. Ha a Liverpool pénzügyi helyzete megengedné, a brazilt karrierje végéig a csapatnál tartanám. Habár több mint valószínű: nem az ő fizetésén áll vagy bukik a klub, azonban nem engedhetjük meg magunknak azt a típusú luxust, hogy egy háromhavonta kétszer felbukkanó játékos neve szerepeljen a keretben.

A Liverpool nyáron balbekk után néz, Jack Robinson pedig már most ott van a kezdőcsapatban; ebben a világban nem lesz helye a brazilnak, a kérdés már csak az: vajon jövőre kölcsönbe megy, vagy végleg távozik. Mi még reménykedünk Fabio Aurelio idei felépülésében, mert megérdemelné, hogy illő módon mondjunk búcsút egy ekkora zseninek, aki – ugyan csak tehetségének töredékét mutathatta meg nekünk,- minden hibája és gyengesége ellenére ennyi örömteli percet szerzett a szurkolóknak.