Nyolcaddöntők régen és kevésbé régen
A csütörtökön megrendezésre kerülő visszavágó apropóján megnéztük, mi is történt az elmúlt öt év nyolcaddöntőiben. Benfica, Barcelona, Inter, Real, Lille: érdekes módon a legjobb tizenhat ritkán volt végállomás az elmúlt öt esztendőben, sőt utoljára 2006-ban tapasztalhatta meg a Liverpool, milyen érzés ilyen korán búcsúzni. A sors fintora, hogy ezt pont egy portugál csapat érte el. Hajtás után belecsapunk a nosztalgiába, és többnyire azért örömködünk. Mert voltak itt szép dolgok.
A 2005/2006-os kiírást mint a Bajnokok Ligája címvédője kezdte meg a Liverpool, és habár a Chelsea-vel került egy kalapba, a Real Betis és az Anderlecht mellett ők sem okoztak különösebb problémát a csapat számára. A kieséses szakasz azonban már kevesebb örömet hozott: Babel régi cimborája, Luisao, a 84. percben győztes fejest szerzett Petit szabadrúgásából. A portugálok nem vitték túlzásba a támadásokat, a gól csupán a második kapura rúgásuk volt aznap. Semmi baj, gondolta a világ, a visszavágón darált húst csinálnak a portugálokból. A BL-átok azonban ismét lecsapott, ahogy előtte is és utána is minden évben: a címvédő tehetetlenül hullott ki a sorozatból, 3-0-ás összesített vereséggel, amelyet nem fényezett a 2-0-ás anfieldi betli sem.
Ha az előző év történéseit a sürgősen elfelejtendők listájára tesszük, akkor a 2006/2007-es kiírás épp az ellenkező oldalon foglal helyet. A PSV, a Bordeaux és a Galatasaray hármast megelőzve jutott tovább első helyen a Liverpool, hogy a nyolcaddöntőben azt a Barcelonát fogadja, amely a Chelsea mögött csoportmásodikként végzett (épphogy elkerültük őket). Golfütő ide vagy oda, nem várt eredmény született az odavágón. A címvédő katalánok 2-1-es vereséget szenvedtek a Nou Campban, a visszavágót pedig csak 1-0-ra sikerült megnyerniük, ami értelemszerűen kiesésüket jelentette, míg a Liverpool abban az évben a döntőig menetelt. A BL-átok tovább szedte áldozatait, de ami ennél sokkalta fontosabb: az odavágón kiboruló Barca-drukker, Bede Márton 2007. február 22-én úgy döntött, kiírja magából a felgyülemlett feszültséget. A blogot, amit indított, NST-nek hívták.
2008. februárjában Roberto Mancini Interje gondolkodhatott el azon, mit rontottak el. Az Anfielden megrendezett első mérkőzésen a fair play európai lovagja, Materazzi már a 30. percben igénybe vehette a liverpooli öltözők zuhanyszolgáltatásait, ám mindezek ellenére, csupán a véghajrában sikerült gólokra váltani az emberelőnyt. A 85. percben Kuyt, a 90.-ben Gerrard volt eredményes, míg a visszavágón torres 64. percben szerzett találata kalapálta bele az utolsó szöget az olaszok koporsójába. Megjegyeznénk, hogy az 50. perctől itt is emberelőnyben játszott a Liverpool: Burdisso második sárgalapja jelentősen javított az esélyeken. A kiírás érdekessége volt továbbá, hogy ebben az évben mind a négy angol csapat ott volt a legjobb nyolc között.
A szezon, amelyről csak szuperlatívuszokban tudunk beszélni. A hét, amire mindig szívesen emlékszünk. Röviden ennyit lehet mondani a 2008/2009-es évről, illetve azon belül is arról a bizonyos hét napról. A nyolcaddöntő első mérkőzésén a Real Madrid otthonába látogató Liverpool még nem sejtette, hogy a Bernabeuban már egy igazi agyonverést készítenek elő. Habár az egyedüli gólt Benayoun szerezte (béke poraira), számomra mégis Xabi Alonso kísérlete maradt igazán emlékezetes: a középpályás régi jó szokásához híven saját térfeléről eresztett meg egyet Casillas irányába, amelyet a spanyol kapus ujjheggyel paskolt a kapu fölé.
A visszavágóra ellenben nincsenek szavak. Ez volt az az este, amikor klubszimpátiától függetlenül egyöntetűen bólintott a világ fociszerető embere: ez már valami. A Liverpool olyan könnyedséggel, olyan zseniális játékkal győzte le a Madridot (De Bleeckere is besegített), hogy aznap este több százezren feküdhettek le nyugodtan: egy nagyon nagy csapatnak szurkolnak. Brazilos könnyedség, angol akaraterő és német precizitás jellemezte a csapat játékát: mindenki a helyén volt, mindenki csúcsformában volt. Tényleg nehéz elhinni, hogy mindez csupán két éve történt.
És még nehezebb volt elhinni tavaly ilyenkor. A BL-ből megalázva távozó, a bajnokságban szenvedő Liverpool egy csapásra egy olyan sorozatban találta magát, amivel nem tudott mit kezdeni. Szeresse? Utálja? Trófea ez is? A Lille otthonában lejátszott első forduló kísértetiesen hasonlított a Braga ellen mutatott performanszunkra: a papíron alárendelt csapat semmit sem csinált, majd egy pontrúgásból győztes gólt lőtt (Ceterum censeo, Hazardot meg kéne vennünk). A visszavágó ellenben simább volt, mint egy Liverpool-Besiktas: Gerrard 9. percben értékesített büntetőjét egy torres-dupla követte, amelyekre a franciák képtelenek voltak válaszolni.
Összegezve azt mondhatjuk, hogy 2006 óta nem okozott problémát a továbbjutás, sőt a mostani állapothoz legjobban hasonlító tavalyi alkalmával határozott válasz követte az odavágó kudarcát. Bármennyire is utáljuk ezt a helyzetet, és bármennyire is lenézzük az Európa-Ligát, véleményem szerint fel kell eszmélni: ez az egyetlen trófea, amit idén elhódíthatunk. Ráadásul a bajnoki ötödik hely, és az EL megnyerése közül utóbbi tűnik barátságosabb útnak.
