Ecce homo!

Kevés olyan megosztó arca van jelenkorunk focijának, mint a Liverpoolt majdnem öt évig kommandírozó Rafa Benitez. Hogy miért is merül fel a neve most? Nemrégiben sejtelmesen úgy nyilatkozott: a vörösöket irányítani egy álom, bár most várnia kell. De ki is ő? A modern foci messiása? Egy kétbalkezes mázlista? Egy közepes, ám valamiért magas körökbe jutott átlagos edző? Igazából minden egy kicsit, és egyik se. Rafa Benitez napjaink egyik legnagyobb rejtélye.

Utolsó évében számtalanszor kívántam a pokolba, sőt, továbbmegyek: miatta kezdtem írni. Demotivált csapat, ötlettelen játék, úgy tűnt, ezekért mind a spanyol felel. Aztán persze őt kidobták, jómagam kicsit örültem is még, majd jött a Hodgson-éra, és kiderült, mindig van lejjebb. De egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy az az ember, aki Isztambulban tizenöt percet kapott csak, képtelen legyen valamit kiötölni egy év alatt.

Nem menteni szeretném a spanyolt, hisz számtalanszor hibázott – ezt még ő maga is elismerte. De Rafael Benitez sokkal több támadást szenvedett el, mint amennyi jogosan kijárt neki.

De akkor most mit gondoljunk róla? Felmerül a kérdés, nevezhetjük-e Benitezt a spanyol Steve McClarennek? A válasz roppant egyszerű: nem. A magyarázatért vissza kell nyargalnunk Spanyolországba.

Az utóbbi évek már-már unalmas Real-Barca párosát nem sok csapat tudta megtörni. Sőt, az elmúlt tíz évben csak egy csapat volt képes nemhogy felnőni a nagyokhoz, de le is győzni azokat: Benitez a Valencia élén elérte azt, ami azóta (2002, 2004) egy csapatnak sem sikerült: megnyerni a La Ligát és ezzel együtt megtörni a két gigász uralmát. Talán még nagyobb szó ez, ha figyelembe vesszük a jelenlegi állapotokat is, amely szerint a Barcelona gyakorlatilag megközelíthetetlen magasságokban művel egy a focinál magasabb egzisztenciális szinten működő játékot, amelyet egyedül a Szpesölván vezette Florentino Perez-szörnyszülött képes üldözni. Benitez kétszer mutatott be a két óriásnak, ahonnan végül keserű búcsú vezetett élete főművéhez, egy nagyon szerethető Liverpoolhoz, hogy aztán itt is sírás legyen a vége.

De hogy visszatérjünk a fentebb említett, nemrégiben készült BBC-interjúhoz, Benitez sejtelmesen mosolyogva így nyilatkozott: “Football is a lie.” – azaz “A foci hazugság.”. Ahogy ő fogalmazott, a sport, amit mi látunk, és a sport, amit a játékosok, managerek, belsősök megtapasztalnak, nem több, mint egy Ianus-arc. Az információk tizede sem jut el a nyilvánossághoz, amely nem rest ebből az egytizedből kombinálni.

A probléma a kritikusok által unalmasra rágcsált játékospolitika kapcsán merült fel, amely később kulcskérdésnek bizonyult Benitez menesztésében: Dossena, Babel, Voronin, Degen, hogy a teljesség igénye nélkül szemezgessünk az elmúlt évek terméséből. Azonban az akkor Bajnokok Ligájában menetelő topcsapatok managereivel szemben ő pengeélen táncolt: a 2009 nyarának közepére 472,5 millió fontra növekedett adósságállomány kitűnően mutatja, hogy a 2005-ben megörökölt, és jócskán erősítésre szoruló Liverpoolt milyen körülmények közepette kellett volna Premier League-elsőségig vezetni. Gyakorlatilag az egyetlen komolyan vehető idény a 2007/2008-as volt, amelyben jelentősen közreműködött a 2007 februári adásvétel: az ominózus texasi páros ekkor valóban pénzt invesztált a Liverpoolba, amely a nyáron, majd az azt követő téli időszakban 70 millió fontot költött játékosokra (hozzáteendő: ebből csupán 34 millió font érkezett “kívülről”, a többit korábbi játékosok eladásából ollózták össze). “Érdekes” módon ebben az évben érkeztek is az erősítések: Lucas, Babel (ekkor még volt kedve játszani), Skrtel, Benayoun, Torres, Insua, valamint Pennant és Fabio Aurelio kerültek ekkor a klubhoz. Aztán bezárt a bazár, és 2009-et 2,5 milliós költekezéssel zárta a klub, hogy a 2009 nyarát egy 10 000 fontos (új autó a portásnak?) bevásárlással koronázza meg.

Látnunk kell, hogy Benitez egy olyan hajót próbált meg vízen tartani, ami több léket kapott, mint ahányat be tudott tömni legénységével. Nehéz volt klubot építeni úgy, hogy bármerre is nézett, fejüket rázó közgazdászokba és táblázatokat mutogató könyvvizsgálókba botlott. A lehetőségekhez mérten így is sokra vitte: évről-évre szorongatta a Big Four többi tagját, a BL-ben állandó esélyesként indult, Európa topcsapata volt, csak valami folytán mindig a célban mondott csődöt.

Ugyanakkor követett el hibákat is. Érdekes módon sokkal jobban fájnak emberi, mintsem szakmai tévedései. Egyfelől a maximalista, minden körülmények közt győzelemre törő manager, másik oldalról a rideg, kifogást nem ismerő ember. Gerrard – saját elmondása szerint – a belét is kitette pályára, mire egy “well done”-t kapott tőle, míg első gyermeke születésekor az öltözőbe érő Torrest egy taktikai fejtegetéssel fogadta (a csapattársak kitörő öröme közepette). Voltak, akik kevésbé bírták a spanyol lelki terrorját: Riera aljas támadása, Babel állandó sirámai mind-mind abból fakadtak, hogy Benitez nem óhajtotta emberként ismerni embereit. Európa top csapatai haltak meg az Anfield gyepjén, Fergusont egy baráti négyessel verte az Old Traffordon, de ő csak firkantott egyet titokzatos jegyzetfüzetébe, és már indult is a pálya szélére újabb utasításaival. A profizmus élő-lélegző szobra volt, ám egy tizenegy ember szoros együttműködéséből születő produktum sosem értelmezhető csupán objektív szinten: Benitez hatalmasat tévedett, amikor úgy érezte, a mérkőzés végi vállveregetés csupán fiatal, sportszerelésben feszítő edzők homeopátiás kényszercselekvése. Tévedett, mikor úgy vélte, a Liverpool és Ferguson kapcsolata a személyeskedés szintjére emelhető. Úgy hitte, csapat készen áll a pszichológiai hadviselésre, sőt, hogy kollégái ebben melléállnak. Kicsinyes támadások voltak ezek, amelyek egyrészt nem találtak támogatóra, másrészt 2009 elején a Liverpool eredményei ezt nem alapozták meg. A sajtó nem rajongott érte, ahogy managerek és szakmabeliek sem óhajtottak barátkozni Benitezzel, aki úgy gondolta, a baráti kapcsolatokkal csak unalmas teázások és hétközi golfmeccsek járnak együtt.

Így egymagában a fafejűség szimbóluma lett, amely megfelelő mértékben a kitartás, túlfeszítve a botorság szinonimája: a Liverpool és a comeback fogalma eggyé váltak regnálása alatt, míg ugyanez a tulajdonsága 2009/2010-ben a pitiáner bosszúállás és rossz taktikák végletekig tartó erőltetését jelentette.

Furcsa öniróniává lett ez: az ember, aki hitt a foci emberietlen megvalósításában, és a legemocionálisabb pillanatokban is csak misztikus jegyzeteit kapargatta, saját módszere áldozata lett. Benitez makacsul ragaszkodott elképzeléséhez, amiben csak mágnestáblák és passzolási statisztikák játszottak egymással minden érzelem, öröm, bánat, düh, kétségbeesés nélkül, hogy aztán, mint klubjának legemberibb embere, egy hitében megroggyant csapatot, kiábrándult játékosokat (és szurkolókat egyaránt), valamint egy sokáig épített üszkös romot hagyjon maga után. A Liverpool sehol nem lett volna nélküle a 2000-es évek második felében, a végzet, azaz nehéz természete, azonban utólérte. De akkor, hogy lehet megfogni ezt az embert? Mit gondoljunk róla? Meg lehet érteni? Nem. Rafa Benitezt nem lehet megérteni. Benne hinni kell. Mert nagyon kevés külföldi értette meg ennyire a Liverpool Way-t.