Premier League 9. forduló – Végre!

Vasárnap délután végre olyat láthatott az egyszerű Pool drukker, aminek már a létezésében sem volt biztos. Egyrészt végre sikerült nyerni egy meccset ősszel is, pedig még november sincs. Kirjakosznak van végre kihívója a hónap góljára. Másrészt, úgy hajtottak a játékosok, mintha vért itattak volna velük – ha ezen múlik, a következő összecsapásokra szerzünk egy-egy kupával. Lapozás után pedig mélyen átrágjuk magunkat a hazai találkozó történésein és kiderítjük mire is lesz elég ez a közeljövőben.

A heti történések nem sok jót vetítettek előre, amiben bízni lehetett, hogy a Blackburnt általában ütni szoktuk. Mondjuk nem bíztak semmit a véletlenre, hogy meglegyen a hangulat. Gerry Marsden a Gerry & The Pacemakers egykori frontembere énekeltette a Kop tagjait.

A lelátón foglalt helyet az új tulaj, a NESV vezetőségének több tagja is, és végre ők is láthatták, hogy mire is képes az új szerzeményük. Gerrardék kivételesen úgy jöttek ki a pályára, hogy bedarálják az ellent, mint egyszerű hentes a lapockát. Az új hozzáállás valószínűleg annak köszönhető, hogy az asszonyok megmondták: addig nincs sex, míg nem nyernek, mert ez már nekik is égő.

Az első félidőben sokszor hittem, hogy a 08/09-es szezonból adnak ismétlést, talán, akkor lehetet utoljára látni, hogy ilyen iramban játszunk, így dominálunk egy meccset és 10-re védetjük az ellen kapusát. Ehhez mindenképp az is kellett, hogy Hodgson végre feladja, azon holtába holt elképzelését, hogy csak a saját 16-osa előtt védekezhet a csapat, és visszatért a jól bevált 4-2-3-1-hez és a letámadáshoz, a 4-5———————-1 helyett. Maxi, Gerrard és Cole is szabadon játszhatott, támadhatott elől és így Torresnek is voltak társai és kapott is labdákat.  Az egyik nagyon jellemző megmozdulást Gerrardtól láthattuk: reménytelen helyzetben is megy a labdáért és meg is szerzi. Egyből rá is zendítettek: Stevie Gerrard, Gerrard, he big and he’s fuckin’ hard.  (szabad fordításban: Stevie Gerrard, Gerrard nagy és k*rva kemény) A B’burn át se lép(het)te a félpályát és mégis 0-0 volt az eredményjelzőn, de lehetett érezni, hogy nem lesz nyugtuk a srácoknak, amíg fel nem mossák az Anfield gyönyörű zöld gyepét velük.

A második játékrészre is hasonló elánnal érkeztek, gyorsan meg is lett az eredménye. Az immár sokadik szögletre Kirjakosz emelkedett Hyypiä-i magasságokba és szerezte meg a vezetést. Majd a következő támadásnál ismét szöglet és jöhetett volna a következő Soto gól, csak kilökték a labda alól, a kedves játékvezető szerint semmi szabálytalan nem volt benne – ez van, ha a rögbi ligából importálják a PL bírókat. Az öröm itt csapott át enyhe anyázásba, majd hatalmas döbbenetbe. Következtek az idei szezonból már jól megszokott jelenetek, a védő és középpályás vonal közé bepasszolt labda, amire a görög lépett ki, Benjanit indítják, aki röhögve hagyja ott Koncheskyt és Skrtelt, majd még Carragher is elfut Diouf mellől, hogy nyugodtan lőhessen. Az ilyen jelenetek miatt érzem a győzelem ellenére, hogy Carrát nem szabadna jobb bekkben kezdetni, Konchesky a csapat leggyengébb láncszeme és Hodgsonnak ideje nyugdíjba mennie.

Szerencsére gyorsan visszaszereztük a vezetést. Nando szépen bevágta. Annyit azért mindenképp hozzá kell fűzni, hogy nem volt a vendégeknél Samba és így könnyebben tudtunk élni a beadásokból.  A 70. percig még játszottunk, vezettünk nagyon szép támadásokat, néha túlzásba is vitték a srácok – azért az ellenfél ötösén már ne passzolgassunk. Minden esetre jó volt látni, hogy magabiztosak a játékosok és végre felszabadultan tudnak focizni.  Az utolsó 20 percre már elfáradtunk, kellettek volna hamarabb a cserék. Hodgson nem mert belenyúlni, mert nem értette, hogy miért megy most jól a játék és félt, hogy elrontja.

Aminek kell és lehet örülni, hogy végre nyertünk egy meccset, volt játékunk és végig odatették magukat a játékosok. Ez arra jó, hogy lendületbe jöjjünk és elkezdjük a felkapaszkodást – bár még mindig kieső helyen vagyunk, de csak 6 pontra az EL helyektől.